Lájv Szümptömsz 57.
Kibúvás bőrből, nem kibúvás bőrből
(Értelmiség) Amikor egy hónapja, június 27-én, csütörtökön éjjel tizenegy után Óbudán, az érettségi bankett legvégén egyesével elköszöntem életem második osztályának diákjaitól, azt gondoltam, kilátástalanul messze még július 24., szerda, amikor este nyolckor megtudom, mely diákomból lesz az ősztől egyetemista.Gyorsan elmúlt az a szűk hónap. Most 2019. július 24. van, reggel nyolc óra. Tizenkét óra múlva hirdetik ki a ponthatárokat. Azt követően értesít, aki értesít arról, hogy fölvették.
Mi, Kedves Olvasó, tisztességes suli vagyunk – én kifejezetten szeretem –, ám nem vagyunk versenyistálló (ezt is szeretem benne). Nem is akarunk az lenni. Tudjuk a helyünket és a dolgunkat, és igyekszünk is azt betölteni, tenni. Van szükség elitgimnáziumokra, ám ugyanúgy szükség van nem elitgimnáziumokra is. (Nem belemenve most a részletekbe, miért van szükség gimnáziumokra általában. Rendben, gimnáziumokra – nyomatékosítsuk – is.)
Mi nem sokadik generációs értelmiségi családok gyerekeit juttatjuk sokadik lépcsőről eggyel magasabbra: mi sok esetben egyről kalauzoljuk el kamaszainkat kettőre, sőt nem egyszer a talajszintről segítünk föl egyáltalán lábakat lépcsőkre. Nullától az egyig – nem tudom, te is ezt tapasztaltad-e, Olvasó Barátom – hosszabb az út, mint egytől kettőig, netán tíztől tizenegyig. (Előhozakodhatom saját példámmal: másodgenerációs értelmiségiként apám-anyám teljesítményét többre tartom a magaménál, viszont látom, lányom-fiam útja könnyebb, mondhatnám, természetesebb akár nővéreménél, akár az enyémnél.) Mi bizonyos szempontból „fényes szelek” gimi vagyunk: a csaknem hétszáz diákunkra mérve negyven férőhelyes, „népi kollégiumot” is kiszorítunk lassan százötven éves épületünkben.
Kitűzött cél tanárként 2015 és 2019 között? Az, hogy osztályom diákjainak többsége jusson be – lehetőleg minőségi – felsőoktatási intézménybe! Huszonhárom érettségizőből tizenkettő, írom le szerda reggel, tizenkét órával a ponthatárok bejelentése előtt.
(Nevek) Este nyolc. Nyilvánosságra hozzák a ponthatárokat. Óráknak tűnik, amíg ülök föltöltött, de néma telefonom mellett. Tizenkilenc perc múltán végre megszólal: Laci jelzi, hogy fölvették az ELTE-re angol-történelem szakra! (Kilencedik óta hajtogatja, hogy töritanár akar lenni, sokat is tett érte, nem meglepetés.) Vele indul az üzenetek árja! Kata személyesen csicsergi a telefonba, hogy bejutott az áhított óvónőképzőre! Andris Prágából kíván további kellemes nyaralást, és írja úgy alá az esemesét, hogy szociológia szakos egyetemi hallgató. Eszti, majd Beni ímélben értesít: előbbi a Károlyin foglalkozik majd japán nyelvvel és kultúrával, utóbbi a Műegyetemen készülhet villamosmérnöknek (mindketten szintén évek óta ügyködnek álmaik valóra váltásán). Dóri a maga lakonikus módján csak annyit közöl, hogy szociálpedagógia, de hogy a Pázmányon, az két szavából nem derül ki. És Sára! Praxisomban elsőként kerül be valaki a Corvinusra média és kommunikáció szakirányra! Gergőből az Óbudai Egyetem farag mérnök-informatikust, Heni pedig a hab a tortán: angol nyelven tanulja majd a nemzetközi kapcsolatok csínját-bínját a Metropolitanon. Sőt, még Juli is hív, pedig nem is az osztályomba járt, sőt mindössze az utolsó évben tanítottam, hogy ő is óvónőképzőre jár majd: én világosítom föl, hogy Katámmal együtt.
Néhányan még rejtőzködnek, köztük „várományosaim” is. Van egy-két titkos esélyes, és vannak, akikről biztosan tudom, hogy kapnak egy év haladékot, összességében ajándékot az élettől, hogy… benőjön a fejük lágya. Némelyikük jelentkezettsehova, némelyikük, utólag tudjuk, hiába adta be papírjait februárban… Az egyiknek nem kellett volna két tárgyból buknia tizenkettedikben, miután végiglógta a négy, gimnáziumi évet. A másiknak meg kell fizetnie a tanulópénzt, hogy nem lehet az utolsó pillanatban – akkor is nagy mellénnyel – dönteni saját sorsáról, mert ilyenkor, általában, menetrendszerűen jön a pofon. (Ahogyan jött is az elvérzett emelt szintű érettségi-kísérletével, hiába volt négy éven át széltől is óvott kedvencem. Ráadásul nem is sejti, hogy az ő arcán csattanó ütés nekem mennyire fáj…)
Még számítok ugyan hírekre, de már most büszke vagyok a diákjaimra! Negyed tízkor ismét körlevelet küldök nekik, részint, hogy gratulálok, részint, hogy mit tudunk azokról, akikről nem tudunk semmit. Az igazság az, hogy… szorítottam, mindig szorítani is fogok mindannyiukért. Az ő örömük az én örömöm is, sőt az ő sikerük az én sikerem is. A mostani eredmények feledtetnek korábbi kudarcokat, és végső soron ezek AZ eredmények, az eddig kihasználatlanul maradt, elszalasztott lehetőségek csak részeredményeket hoztak volna. Ez az olimpia, és legyen bármilyen igazságtalan, az olimpiai diadalok az emlékezetesek…
(Szeretéstechnika) Reggel Marci éjjel írt levele vár, hogy az ELTE-n kezd néprajzot tanulni (de színészi álmait nem adja föl, sőt két volt osztálytárssal zenekart alapítanak). Újabb ajándék. Én meg megint írok mindenkinek, hogy SOS tájékoztassanak, akik eddig nem tették, akkor is, ha az élet úgy alakult, hogy… egy év szünet következik hivatalos tanulmányaikban.
Kiterjedt levelezésbe fogok: leltár félofőtársamnak, szerény hangú tájékoztatás igazgatómnak… Ezeket a leveleket kifejezetten kéjes élvezet megírni. Üzenet megint többeknek: van három megkukult diákom, akiktől ugyancsak várok kedvező híreket, vannak viszont, akik hallgatása rejtélyes. Nem bírok a kíváncsiságommal, írok nekik, de mielőtt elküldeném, számolok tízig, és végül a törlés gombra kattintok. Ha eszükbe jutok, biztosan értesítenek. Ha meg nem, annak oka lehet, én meg… a nevükben is gondolok a többiekre.
Napközben további hírek futnak be! Márkot ugyancsak a BME-re vették föl, ugyancsak villamosmérnök-hallgatónak! Aztán nem remélt meglepetés: Nikolasz jogot hallgat majd a Károlin! Végre fölébredt Konrád is… Ha kimulatta magát, megérdemelte, hiszen azt írja, az ősztől magyarszakos lesz az ELTE-n! Már csak Csengéről nem tudok, pedig, ha nem gyötörték volna egymást a matekkal, az osztály egyetlen színjelese lett volna… Egye fene, neki írok külön. Sőt, írok édesanyjának is. Utóbbi néhány óra múlva hív, hogy a lánya Lengyelországba utazott egy koncertre, ott kapta az értesítést, hogy egy bizonyos ponthatárt elért, de anyaként nem érti, mit jelent a mondat… Este itthonról személyesen köszöni meg érdeklődésemet a gyerek, azaz az ELTE leendő germanisztika-hallgatója.
Az igazság az, hogy én már évek óta nem siettetem az időt, de ha ennek ellenére elérkezik egy-egy várt pillanat, hát… Szeretem ezeket a kölyköket, szeretem őket egyesével, szeretem őket együtt. Életem második osztálya, immár viszonyíthatok: az első nehezen volt szerethető. Ők könnyen. (És nyakamon a harmadik…)
Huszonháromból tizennégy.
Tanársors. Megkapod őket, dolgozol velük, elhagynak. A tanítvány törvényszerűen elhagyja a mestert. A szívedben üresség. Csupa hiány vagy. Valamivel, valakikkel be kell töltened az űrt. Persze érzelmeket nem szabad a munkádba vinned. Fogadkozol, ezt a hibát nem követed el az új, a harmadik, az utolsó osztályoddal. Elmosolyodsz magadon. Tudod, amit tudsz. Sajnálod, hogy egyszer, nagyon-nagyon egyszer véget ér a körforgás, hogy mindig újra és újra hibázhatsz. Írsz az igazgatódnak, hogy két magyaros osztályod ment most ki, és ha a saját újad mellé gondolna még egyet… Célzol rá, hogy kíváncsi vagy, szeptembertől mire jutnál avval a tizenegyedikes társasággal, akik eddigi két évük alatt két magyartanárt fogyasztottak el… Pótcselekszel? Még nyakig a jelenben vagy? Ami persze máris elmúlt?
(Mitévő) Most akkor mi legyen? Négy nap múlva, vasárnapról hétfőre virradóan, néhány „régi” diákom a közelben tölt egy éjszakát. Nyár, Balaton: volt gimnazistákat, leendő egyetemistákat láthatnék? Kiket is? Ha nem mindet, ha nem sokat, örülök majd a kevésnek is.
A négy nap is eltelik. Hamarosan indulok. Összecsapott lapzárta… (Bocs a hibákért.)
(Kibúvó) Kibújhat-e a tanár vakáció idejére a bőréből? Nem.
(Zamárdi felsőn, 2019. július 22. és 28. között.)