Lájv Szümptömsz 58.
Mozi, sor, szék, dilemma

   Nyári este, balatoni kertmozi, felhőtlen szórakozásnak ígérkező vígjáték. Egységes jegyárak, helyfoglalás érkezési sorrendben. Szivárognak a nevetni vágyók, egyelőre harmad ház ígérkezik. Mi, hatan középtájra helyezkedünk, a mi korunkban már rutinosan viszonylag szélre persze, hogy, ugye, ha véletlenül – élvezet közben – ki kéne mennünk, ne kényelmetlenkedjünk másoknak. És olyan helyet keresünk – válogathatunk, akad bőven –, hogy legalább két üres sor legyen előttünk, előlünk aztán ne takarja senki nagy kobakja, bozontos üstöke, folytonos mocorgása-ficorgása a rálátást.
   Időben érkeztünk, adunk az ilyesmire, még negyed óra a vetítés kezdetéig, de magunk szeretjük megtalálni magunknak a legideálisabb ülőhelyet. Inkább elücsörgünk, közben elcsevegünk tizenöt percet. Ebben a moziban hajszálpontosan kezdik ám a filmvetítést!
   Jövögetnek más nézők is, anya lányával például. Szintén a középtájat kedvelik, beülnek hát az előttünk tátongó sorba, persze nem közvetlenül elénk, hanem kellő tapintattal kissé oldalvást. Nyilván az anya figyelmessége – ilyesmi egy kamaszlánynak (tapasztalataim szerint) magától nem jut eszébe –, hogy úgy helyezkedjenek, ne zavarjanak bennünket.
   Hurrá, kilenc perc múlva kilenc.
   Ekkor jelenik meg környékünkön A Magányos Nő. Harmincas, szemüveges, enyhén molett. Megáll, fölméri a terepet, hol találja meg magának a neki rendeltetett helyet. Egy magányos nőnek, valljuk be, nem föltétlenül könnyű az élet: egyrészt nyilván rögzült szokásai rabja már, másrészt amit nem vív ki magának, azt nem vívja ki neki senki más. Dönt. Bemegy elénk két sorral – ott már, tőlünk némileg balra ülnek –, üresen hagy egy széket a házaspár mellett, arra teszi nyári retiküljét, és könnyű szoknyáját eligazítva helyet foglal a magával hozott párnán. Történik mindez éppen anya és lánya előtt. A Magányos Nő nem tapintatoskodik – megszokta, hogy vele se tapintatoskodik senki –, akadjon bőven szabad szék a moziban, nyilván mindenki a közép közepére törekszik. Hja, valóban onnét a legideálisabb ülni mind a kép, mind a hang szempontjából.
   Anyának és lányának viszont, durr bele, takarja a gondtalan rálátást! Hogy majd jobbra, balra hattyúnyakazni kelljen a széles vászon kedvéért? Összenéznek, majd anya föltűnő csapkodás közepette két székkel jobbra költözik. És lőn, új körülményei között tisztán rálát az egyelőre fehér falra! Int is a lányának, cihelődjék föl ő is.
   A neszezésre fölfigyel A Magányos Nő. Valamicske gyerekszobája lehetett, mert – valószínűleg nyakcsigolya-, netán gerincbántalmaktól is szenved – húsz-huszonöt fokban hátrafordul, szeme sarkából sandít vissza.
   – Elnézést – selypíti. – Üljek kicsit arrébb?
   – Már nem szükséges – szúr oda enyhe malíciával a hangjában az anya, megnyomva a ’már’ szócskát.
   Csakhogy. Mert az életben, fene egye, mindig, mindenütt van egy ’csakhogy’.
   Evvel a vonulással borult az egész dominó! Anya és lánya tudniillik most éppen elém tottyant. Kettejük között kukkolhatom majd a filmet, a lány lányméretű feje a szélesvásznú film baljából, az anya anyányi feje a jobbjából takar ki többet-kevesebbet. Ha meg néha-néha összesúgnak – eddig is állandóan ezt tették –, akkor azt éppen látóterem kellős közepén teszik. Még szerencse, hogy szinkronizált a film, legalább a feliratokat nem kell majd bogarásznom… De a látványba mindenképp bezavarnak, a rossebit az egész mozizásnak.
   Persze átpozícionálhatnám magamat én is, ezért hátranézek. Ülnek már srévizavé mögöttem, ejnye, föl se tűnt, mikor keveredtek oda mások, belemerülhettem a locsifecsibe, viszont céltudatos lóugrásokban helyezkedett el mindenki kettesével-többesével. Ha egyszer ilyen szerencsénk van – a mozisoknak meg pechük –, hogy harmad házzal megy a film, mindenki körültekintően ügyel arra, hogy a lehető legjobb helyet válassza! Ha tehát most arrébb ülnék két székkel, előttem ugyan üres helyek árválkodnának, viszont betakarnék a mögöttem terpeszkedőknek. Ráadásul, ezt kitapasztaltam az elmúlt évtizedek számtalan színházában, mozijában, nekem olyan a testfölépítésem, hogy a lábam ugyan relatíve rövid (ettől vagyok – nevezzünk tapintatos udvariassággal imígyen – középtermetű), a felsőtestem viszont arányos, annyira, hogy attól akár sudáran magas is lehetnék! Széles vállamról, busa, ugyan immár – hahh, nem úgy mint valaha – hajkoronamentes fejemről nem is beszélve… Ülve, moziban, kifejezetten hórihorgasnak érzékel engemet a mögöttem ülő, vetítőtermekben továbbá ki is szoktam húzni magam, meg ne fájduljon a hátam, vállam (amik meg szoktak)…
   Tünet, Magyarország, 2019.
   Dilemma.
   Maradjak veszteg, és evvel hozzak áldozatot a közösségért, vagy kizárólag saját érdekeimet tartsam szem előtt, és önző módon borítsam tovább a dominót?
   Hasonló helyzetekben – amelyekbe, ugye, sűrűn keveredünk, Drága Olvasó – időnként fölhozom a néhai Hankiss Elemér példázatát a hiányzó hős csapdájáról. Évtizedekkel ezelőtt beszélt arról – persze hiába –, hogy dugóba keveredünk az autópályán, mindenki lépésben halad, mígnem elérünk odáig, ahonnét meglátjuk, hogy minden autós egy, csomagtartóról lepottyant kempingágyat kerülget. Mire a társadalomtudós azon kezd sopánkodni, miért nincs egyetlen sofőr sem, aki megállna, szemvillanás alatt félrehúzná az akadályt, amivel sokaknak tenne jót. Miért taposunk inkább nagy megkönnyebbüléssel a gázba, és robogunk el?
   Nos, amikor ezt a könyvecskét olvastam – Társadalmi csapdák, Magvető (Gyorsuló idő), 1979 –, elhatároztam, hogy amikor csak tehetem, én bizony hiányzó hős leszek, vívjam ki vele a világ megvetését.
   Igen, az előadás kezdete előtt néhány perccel érkező, Magányos Nő egyetlen átgondolatlan, mondhatnám, önző döntésével fölborította a kimondatlanul is közmegegyezésesen kialakult rendet. Ismerjük be, kezdett is fölborulni – elégedetlenségét félreérthetetlen módon adta tudtára a rendbontónak az elégedetlen anya –, ám nekem most módomban áll a világ rendjét, némi személyes áldozathozatallal ugyan, helyrebillenteni.
   Hozzam-e meg ezt az – egymás közt valljuk meg, nem túl nagy – áldozatot?
   Ez itt a kérdés. Nagy kérdés. Mert a csakhogyos élet néha súlytalannak tűnő, mégis súlyos kérdések elé állít bennünket, még ha mi szeretjük is a válaszokat elodázni.
   Van még három percem, hogy döntsek.
   Szomszédom azonban végsőkig élezi a dilemmát.
   – Jól látsz? – szól oda hozzám, akaratlanul is oly hangerővel, hogy anya és lánya hallja. A két szó elhallatszódhat akár A Magányos Nő fülbevalós füléig is (enyhén oldalra nézve látom a jobb cimpáját).
   Evvel a kérdéssel szomszédom azonnali állásfoglalásra kényszerít. Szívembe markol a kín: nincs nekem három percem dönteni, legföljebb három másodpercem! Az emlegetett csakhogyélet? Néha azonnali döntési helyzetekbe sodorja az egyébként tényleg vacillálásra hajlamos embert!
   Na, te mit tennél, Olvasó?
   És mit tettem vajon én?
   Ismersz, nyilván kitalálod.
   A filmet egyébként vígjátéknak semmiképp nem nevezném. Vicces, ha haldokló főhőse, akinek a karakterét se rajzolják meg tisztességgel – Marci fiam a forgatókönyvíró(k) munkáját narratívaépítésileg e két szóval jellemezte: „lusta film” –, a történet végén tényleg jól meghal?

   (Zamárdi felsőn, 2019. július 29. és augusztus 4. között.)