Lájv Szümptömsz 59.
Nyári alkoholizmus

   Rögzült hagyomány évek óta, hogy augusztus végétől június végéig gyakorlatilag nem veszek magamhoz alkoholtartalmú folyadékot. Az esztendő bő tíz hónapjában egyszerűen nem érek rá. Se arra az időrabló tevékenységre, amíg az ember komótosan elkortyolgat egy üveg jóféle borocskát, se azon több óra – netán egy-két nap –, úgymond, gyógylazításra, amíg kiszellőzik a mólé. Talán ismeritek azt az állapotot, Szeretett Olvasóim, amikor a pia hatására fölszabadul az ember, jókedve, netán kifejezetten virágos jókedve kerekedik, oldottá válik és gondtalanná, problémái pedig jelentéktelennek, esetleg könnyed természetességgel megoldhatónak tűnnek!
   Történik pediglen mindez az alkohol hatására. Ideig-óráig hat persze így. Esetleg néhány évig. Mert aztán – jaj, hány barát, ismerős sorsa intő példa! – köztudottan visszájára fordul, sőt fölgyorsul a folyamat: jön a hozzászokás, rövidülnek a jó, hosszabbodnak a rossz periódusok, halmozódnak a savtúltengések, az émelygések, előtörnek a hiányok, a rémképek… Hányféle statisztikával fenyegetnek bennünket, kocaivókat! Némelyik például már ama halandót is alkoholfüggőnek nevezi, aki minden este, egészségügyi célból, lehajt egy pohár vörösbort. Vagy lefekvés előtt, mert az elálmosítja, legurít egy krigli sört.
   Na, nekem az év tíz hónapjában – leszámítva egy-egy társasági alkalmat – nem hiányzik az alkohol, sőt. De nyáron! Nyáron, Társaim A Mámorban, vedelek! És nem is szégyellem. (Most is, a klaviatúra és köztem egy nagyfröccs száraz, fehér borból.) Nyárhoz, nyaraláshoz, vakációhoz, kikapcsolódáshoz hozzátartozik az ivás, iszogatás. Nekem legalábbis. Hukk.
   Mármost ne úgy képzeljetek el engem, hogy ébredés után lehajtok egy felest! Nem titkolom, próbálkoztam ilyesmivel életemben, elárulom, már nagykorúságomat megelőzően is barátaimmal, balhéból. Azt hittük, ettől vagyunk menő csávók. Anyai nagyapám meg minden napját gyűszűnyi szilvóriummal indította éhgyomorra: tudja fene, használt-e neki vagy ártott, mindenesetre hetvenévesen a szíve vitte el.
   A pálinkát egyébiránt nem szeretem. Ha kapok – mert innen-onnan kapok ám! – félreteszem olyan cinkostársaimnak, akik úgy isszák, mint a vizet. Egyikük például egy óra alatt ledönt hét-nyolc (vagy még több) kupicával, aztán a vacsoraasztalnál ülve mellére hanyatlik a feje, úgy bóbiskolja végig az estét, amíg mi, többiek ébren beszélgetjük át magunkat a másnapba. Szeretem az erőset, de legyen neki íze! Ez itt nem a reklám helye, viszont például barátom az összes gyomorkeserű. Szeretem az ánizsos gyorsítókat, ha tudjátok, mikre gondolok (találgatásként mediterrán tájakon utazzatok). A kedvencem viszont egy itáliai ital, nem nevezhetem néven, de C-vel kezdődik és i-re végződik, narancslével és jégkockával szokás fogyasztani. Na, ha olyanhoz jutok, abban nem ismerek mértéket! Kifejezetten utálom sokak kedvencét, a dupla w-vel kezdődő nevezetűeket, amelyről csak annyit árulhatok el, hogy gabonapálinkák. Valaha szerettem továbbá azt a tiszta szeszt, amelynek a neve szimpla v-vel kezdődik, életem adott korszakában rengeteget pusztítottam belőle, mert nagy tanítómesterem kizárólag azt itta (hosszúlépéssel kísérve), és amikor tanításomon mesterkedett, együtt kellett működnöm vele (bár lépést tartani sosem tudtam).
   Ennyit a kemény drogokról.
   A nyári alkoholizmus leglihább, szinte üdítőszámba menő folyadékpótlóját, azaz sört kora ifjúságomban ittam sokat – emlékszem, amikor négyen ültünk körül egy asztalt abból űzve sportot, hogy több kiürült korsó ne férjen el a kocsmaasztalon –, de immár csak egy-egy kánikulai napon esik jól egy pohárral, esetleg egy üveggel (vagy újabban dobozzal).
   És hát… azt se szeretem a sörben, hogy ami fönt be, az lent ki, szóval… (Értitek, ugye?)
   A kedvencem, Drága Alkoholista Lelkeim, a bor. A bornak a legideálisabb a tempója. Elborozgatni három-négy órán át lehet. A bor nem gyors, nem lassú. Ha figyelsz az ütemre, alapjáraton betöltöd a kellő mennyiséget, amikor érzed, hogy jó, szünetet tartasz, amikor érzed, hogy illanóban a hatás, kicsit utána küldesz… Mint pörköltfőzés közben, amikor arra koncentrálsz, hogy szabályozd a bogrács alatt a lángot! Borozás közben titokhegyeken rághatod át magad. A bor csodálatosan szerkeszt! Két pohár között van időd a kifejtésre, de nincs a túlrészletezésre. Ha töltesz, egyúttal témát is váltasz. Különben is állítom, hogy amit másfél órás szintidő alatt nem lehet kibeszélni, az vagy túl kevés, vagy túl sok: hát egy kellemetesen alapos borozás közben, teszem föl, három óra alatt, két-három témát éppen élvezetesen körül lehet járni. Annyi meg egy ültő helyében ippeg elég is az embernek, hukk.
   Aztán meg, tuggyátok, Drágadrága Cimboráim, egyedül is szeretek ám eliszogatni, persze csak borot. Odahaza, munkás hónapok idején, nagyritkán, szombat délelőtt, ha mindenki elmén, rám hagyván az ebédkészítés kötelmeit, magamhoz ragadom a fakanalat, és – példának okáért – tizenegytől egyig, amíg összedobok némi gasztronómiai ínyencséget, konyhapultnak dőlve, bíz, elkortyolgatok valamicske jóféle nedűt. Mire az étteremlátogatók helyet foglalnak a kifinomult ízlésemmel, eská megterített asztal mellett, hogy személyes szervízolásomban tálaljam elibük az étket, leplezett hangulatom a tetőfokára hág! Végigmókázom, -viccelődöm azt a jóízű ebédet, elvégre magam nem kívánom olyankor már az ételt, elteltem az illatokkal, no meg a borocskával, tillárom, haj.
   De odahaza az ilyesmi ritkán adatik meg, mert, ugye a munka. (Lásd időrablás, komót, mólé stb.). Éppen erre jó a nyár! A nyár, ihaj-csuhaj: folyamatos szombat délelőtt!
   Megérkezem a vakációra – tanár lévén az nekem több, egybefüggő hét –: eleinte csak és kizárólag leeresztek. Vagyis ücsörgök, mérhetetlenül sok feladványt fejtek – kedvencem az olasz keresztrejtvény –, és közben iszogatom. Azért iszom, Piás Testvérkéim, hogy egyetlen gondolat se fusson végig az agyamban! Ha meg véletlenül eszembe jut bármi, az meg azonnal illanjon is el! Evvel telik, mondjuk, egy átlagos nyáron az első két hét. Addigra egyébként telítődöm is a borral, kezd kifolyni a fülemen, sőt, sajnálatos módon éjjelente fölfelé is a torkomon – savtúltengés? reflux? valami más? –, de ettől még másnap is, harmadnap is, azután is iszom és iszom és iszom. És ez így is marad a nyári szünet végéig.
   Apropót mindig találok. Hol aktuális örömhírt, hol tényleges sérelmet, hol tömeg háborgat, hol magány tör rám, de leginkább mindig belődörög valaki, jó szóra, egyébre szomjúhozó bárki, akitől házigazdaként illik udvariasan megkérdeznem:
   – Ne igyunk valamit?
   És mivel ember nincs, aki erre a kérdésre nemmel válaszolna, hát, ugye, vendéglátói kötelességem, hogy vele igyam, mert, ugye, ökör iszik magában, azt a rézfánfütyülőjét nekije!
   Szóval, Sorstársaim, iszom én, mint a kefekötő. (Kötött már közületek valaki kefét?)
   Egyetlen szabály van, amelyet arisztokratikus iszákosokól tanultam: tizenkettő előtt gentleman never drinks alcohol. Ezért… láttok magatok előtt, amint a faliórával szemezek, tegyük föl, fél tizenkettő – de inkább negyed – magasságában, hogy mikor üti már el a delet? És mivel a törvényt családtagjaimmal, mi több, velem egy légtérben tartózkodókkal is betartatom, nem egyszer fordul elő, hogy tizenegy óra ötvenkilenc perckor már egyik kezemben a pohárral, másikban az üveggel szuggerálom az időjelző szerkezetet, hogy:
   – Koccintsunk végre!
   Beismerem, Iszákos Feleim: alkoholista vagyok. Aki egy bő másfél hónapos, intenzív szakasz után szűk tíz és fél hónapig absztinens. Utóbbi időt valahogy kihúzom, mire újfent normalizálódnak az állapotok. Szeretek fürdőgatyóban ücsörögni, enyhén becsiccsenteni, kedvesnek és szeretetre méltónak mutatkozva azt érezni, amit jólesik, nem úgy, mint amikor józanul mogorva, undok szerepjátékos vagyok. Nagyon szeretek alkoholista lenni.

   (Zamárdi felsőn, 2019. augusztus 5. és 11. között.)