Lájv Szümptömsz 5.
Derékban szűk nadrágok, nyak, fog és sokan mások

   Nekem, fene ért ezekhez a modern mosási hóbortokhoz, tisztulás-száradás közben újabban összemennek a nadrágjaim! Sőt. Este leveszem, reggel ugyanazt fölveszem, közben is összemegy úgy fogason, mint széken. Hordj bár szoknyát, Kedves Olvasó, és ne tudjam, te hogy vagy ilyesmivel, mindenesetre különösnek találom, hogy hosszukban sosem rövidülnek, csak széltükben szűkülnek kitartó állandósággal. Nem is combban: kizárólag derékban.
   Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire különös nekem e megmagyarázhatatlan jelenség.
   Én ugyanis, barátaim, hiába telik-múlik az idő, ugyanaz a karcsú, kisportolt fiatalember maradtam, akit régről őriztek emlékezetetekben. Honnét ismerném azt a duci alakot, aki – kirakatok üvegében látom, ha oldalra fordítom a fejemet – állandóan mellettem kutyagol? Mindig pontosan mellettem, mindig ugyanabban a tempóban, mintha engem majmolna, és mindig gúnyosan visszanéz rám, ahogyan rácsodálkozom. Köpcös illető, szemlátomást kidülled neki a hasa, még a járása is a pocakos emberek jellegzetes pipiskedésére emlékeztet, hiszen egy pocaktól, tapasztaljuk, változnak az egyensúlyi viszonyok. Amíg én továbbra is szálfaegyenesen járok, ő, szegény, meggörnyedve, előreborulva, hiszen neki cipelnie kell kvázi egy előreszíjazott hátizsákot, amíg én könnyed, ruganyos léptekkel haladok célom felé.
   Apropó, oldalra fordított fej. És apropó, könnyed, ruganyos léptek.
   Nem tudom, ti hogy vagytok evvel, de – távol álljon tőlem bárminemű politizálás – balra szívesen nézek, ugyanakkor jobbra valahogy kevésbé. A nyakamban és a vállamban rejlik eme jelenség magyarázata, mert ha erre fordítom a fejem, megérzem ugyan azt is, de ha amarra, azt annál sokkalta nyilallóbban. És mivel az érzés kifejezetten irritáló, ezért újabban leszoktattam magam az amarra nézésről. Ami meg a lépteket illeti, mármint a könnyedeket és rugalmasokat, hát bizony megtételük előtt mindegyiket külön-külön, egyesével alaposan megfontolom – lassan járj, tovább élsz! –, mert, ugye, nem mindegy, mit kockáztat az ember.
   Na, a kockázat. Másfél éve, önlegendás orrvérzésem óta, véralvadásgátlót szedet velem a belgyógyászom. (Mert nekem, kérem, saját, magánhasználatú belgyógyászom van, ahogyan különbejáratú reumatológusom, érsebészem, terapeutám, sőt fogorvosom, hogy a többieket most ne soroljam.) Na, feleim, másfél éve, ha csak egy apró karcolást ejtek bárhol magamon, várhatok hosszú perceket, amíg eláll a szivárgás, a csorgás, az áradás, a fröcskölés, a zubogás, a minden. Minap, észre se vettem – tudjátok, ezekben a hetekben Zamárdi felsőn pihenem ki egész tanéves, immár kipihenhetetlen fáradalmaimat –, miután július végéhez közeledve az idén már harmadszor (!) fürödtem a Balatonban (emlékszem arra az eszement kölyökre, aki napjában négyszer-ötször rohant a vízre megmerülni), hát ahogy lépnék ki a stégre, véletlenül a jobb lábfejemmel víz alatt megérintettem a legalsó lépcső csücskét. Épp csak annyira, amennyire egy szúnyog, ha rád száll, sőt rád se, csupáncsak elsuhan melletted. Na, nézem a parton, mitől vöröslik az egyébként kék papucsom. Folytassam a halálra válás történetét?
   Meg hát, ha nem kalandoznék el, és visszatérek a derékban összement nadrágjaimra, itt maga az evés mint olyan (Ding an sich). Tényleg nem tudom rólatok az igazán fontosakat, barátaim, hogy vagytok ti mostanság élvezettel, életörömmel, de nekem lassacskán a falánkság marad az utolsó szenvedélyem a hajdani sok közül. Nem titkolom tovább: szeretek enni, bár minden jóllakás után megkérdezem magamtól, megérte-e. Aztán persze megválaszolatlanul hagyom a kérdést, és intenzíven rágok és nyelek tovább: sósra édeset, mert megkívánom, édesre meg sósat, hogy a menetrend szerint érkező émelygést elűzzem.
   Ó, gazdag ember az, akinek annyi mindene van az émelygés mellett: fájdalma, sajgása, facsarása, mardosása, nyilallása, belehasítása! De akaratereje, na, az az, ami nincsen neki.
   Ha hazaérek, első utam a hűtőszekrényhez visz. Ez nálam az utóbbi időkben afféle berögződéssé, mondhatnám, pavlovi reflexszé vált. Ha meg már, ugye, otthont adott az embernek az ég, és az asztalon véletlenül meglátom az előző napról, indokolatlan módon megmaradt sótlan mogyorót – a sós ugyanis kicsípi a szájnyálkahártyámat! –, nincs az az önuralom, hogy bele ne markoljak. Aztán föl ne kapjam a tálkát, ne hurcoljam magammal, amerre megyek, amíg ki nem ürül. Aztán meg piszkálhatom a fogaim közül a morzsalékokat.
   Mert fogaim, tudjátok, azok aztán vannak nekem bőven. Nem állítom, hogy mindet saját szájúlag növesztettem, azt se, hogy nem költöttem kisebb vagyont az implantátumaimra. De nyilván tudjátok azt is, hogy sokat invesztáltam elsőszülöttembe, amíg fogorvost faragtak belőle. És tán megérte, mert hozadékként bőségesen tett szert ismeretségekre az egyetemen: különféle ifjú szakdokik veszik körül, akikre – ne higgyétek, hogy gyereknevelés terén ily számítóan előrelátó voltam – a jövőben nagy szükségem lesz, azaz immár vagyogat is.
   Hogy miért van nekem szükségem ennyi orvosra? Hogy nekem? Nekem ugyan egyre sincs, csak egyes szerveimnek! Én erőtől, egészségtől duzzadó, jó, fiatal ugyan már nem, de még nem is öreg – mi röpke hatvankét és fél év? – ember vagyok, aki örökké fog élni! Mi baj érhet engem? Az a kis csigolyakopás, amivel operálni akartak tizenkét éve? Hát kellett végül az én gerincemet műteni? Itt vagyok operálatlanul, élő bizonyságaként annak, hogy élek! Vagy a föntebb már említett orrvérzés, amelyre senki nem ad magyarázatot? Eltelt másfél év, és csak a két lábon járó egészség! Krónikus álmatlanságom, folytonos fáradtságérzetem és aluszékonyságom, amelyről csak akkor veszek tudomást, ha szándékosan koncentrálok rá, vagy ha sűrű elfoglaltságaim közepette, néhány pillanatra egyedül maradva, azonnal tapasztalom magamon? Tudjátok, hányszor bóbiskoltam el villamoson? Hányszor tottyanok le úgy, hogy a végállomásig küzdök magammal, legalább ott kászálódjam föl önerőből?
   Már megint mindenféle mellébeszélésre kényszerítesz, Kedves Olvasó, hogy direkt eltereld a figyelmemet derékban szűkülő nadrágjaimról. Mi gondom nekem avval, hogy nadrágok bősége-szűksége játszik velem, mint gatya Sanyival? Bezzeg nagyapámnak, sőt még apámnak is tudott oly nadrágot varrni a szabó, amelybe deréktájt, balra is, jobbra is, csatos bővítőt-szűkítőt toldott, hadd szabályozzanak néhány centi körfogatot ide s oda.
   Be kell látnom, nekem immár csak az oda kéne. Meglehetősen sok emléknadrágom gyűlik a szekrény fölső polcán, amelyeket évek alatt föl-fölteszegettem, hogy egyszer, ha úgy alakul, megint hordhassam mindet. Mostanság tulajdonképpen elvagyok két lötyögő darabbal. Ünnepi alkalmakkor meg az új öltönynadrágommal, amely a sok szekrényben állástól ugyan folyton összemegy, de annyi baj legyen. Legföljebb kicsit beljebb húzom a hasamat.
   Ne tereld hát el a témát, kérlek, barátom, amiről beszélni szerettem volna: mosásban összement nadrágjaimról. Úgyis elkalandozik a figyelmem magától, ahogyan memóriám is szerteágazik. Zsákszám mesélhetnék neked történeteket, amikor abszolút ismeretlen emberek üdvözölnek régi ismerősként; állítólagos hajdani kollégák, egykori diákok neve nem jut eszembe, és bár napnál világosabban emlékszem arra, mi történt ötvenöt éve, de azon, tegnap merre jártam, kicsit törnöm kell a fejemet. Legyen bármily fárasztó, kicsikét mindenképpen.
   Nincs semmi baj egyébként az emlékezőképességemmel, barátaim, csak, ebben nyilván mind egyetértünk, annyi embert ismerünk, annyi nevet őrzünk eszünk címtárában, annyi minden történik velünk percről percre – még mondják, hogy harminc fölött már semmi! –, hogy pörgetjük, pörgetjük egyébként hihetetlenül gyors, agyi processzorainkat és hihetetlen nagy tárhelyű elmevincsesztereinket, mígnem rábukkanunk – vagy sem – arra, amit keresünk.
   Én speciel néha meg se szeretném találni.
   Kell az nekem, hogy fölismerjem azt a duci, köpcös, kidülledő hasú, pocakosan pipiskedő, görnyedt, előreborult alakot, aki – kirakatüvegekben látom – állandóan mellettem kutyagol, és gúnyosan visszanéz rám, ahogyan rácsodálkozom?

   (Zamárdi felsőn, 2018. július 23. és 29. között.)