Lájv Szümptömsz 60.
Oda-vissza egyes szám második személy

   Örömök forrásának remélnek sokan, ám néhányan meggyőződtünk róla: forrástalan vagy. Esendő élő, érző lény. Mint bármelyikünk. Jellemed van, mint nekünk. Nyitottságtól magadba fordulásig vagy képes szeretetre és gyűlöletre, hasonlóan hozzánk. Érzel és gondolkodsz, hallgatsz és beszélsz, tétlenségbe süppedsz és cselekszel, mintha te mi volnánk, mi pedig te.
   Rengeteg életet nyertem belőled. Azt kaptam, ami maga az élet. Amikor először simogattál meg, öleltél át. Amikor ringattál, és kézen fogtál. Amikor az első barackot nyomtad a fejem búbjára. Az első csókot a számra. Ízig-vérig nő vagy. Kezdetben anya, később nővér, végül feleség. Légy bármennyire lestrapált, gyönyörűnek látlak. Az arcodat. A szemedet. A gyakran fölfelé, néha lefelé görbülő szádat. Hullámzó kebledet, ívelő derekadat, térdhajlatod rejtekét. A kislábujjad körmét. Több mint fél évszázada ismerlek, veled élek, talán veled halok: mindig a megtestesült csodám, életem folytonos ajándéka maradsz.
   Tán iskolás se lehettem, amikor először megpillantottalak, de édes tenmagadra nem emlékszem, annál inkább egy Marika nevű asszonyra. Én, ébredező kis kakas, az ő idomait csodáltam, az ő szerelmére vágytam. Rád föl se figyeltem.
   Rád? Ha van életre szóló találkozás, hát az volt a miénk 1964 nyarán. Nyolcéves múltam, semmit nem tudtam szerelemről, nem tudtam, milyen a villámcsapás, nem tudtam arról, létezik első látásra, utolsó vérig. Nem sejtettem, hogy az első pillanatban kiszemelted a kisfiút, akit elcsábíthatsz, és magadnak fölnevelhetsz. Mert csábító vagy, hol naivát alakítva, hol cemendét, néha meg hűtlenséget tettetsz, ám ha hűtlenségre gyanakszol, ezeregy hűséggel kötözöl vissza magadhoz. 1964-ben azonnal örök hűséget fogadtunk egymásnak, amikor én, balga, nem tudtam még, elhálni hogyan kell nászt. Együtt vagy minden lehetséges íz: édes, ha kell, sós és savanyú vagy éppen keserű, intim helyzetekben hol hús-, hol virágízű, ízlelőbimbóimtól olyannyira elválaszthatatlan, amennyire csak rendelkezhetsz kölcsönös zamatunkról, önnönmagad átható fűszer.
   Évről évre tanítottál kényességeidre: hogyan vigyázzak rád. Hogyan kell átadnom neked a hatalmat fölöttem, miközben elhiteted velem, közös jövőnkről én döntök. Elhiteted velem, én fedezlek föl, pedig te építed belém, hogyan bánjak veled. Mert ha másként tenném, másként tennél velem te is. Az eget kémlelve pirítasz rám, ha valamit rosszul csinálok. Néha olyan haraggal tükrözöd rám vissza a napsugarakat, hogy fölhólyagosodik és kisebesedik tőled a bőröm! Anyám – első nőféle nőként életemben –, fehér ingben engedett csak hozzád, ne okozz olyan égési sérüléseket, amelyek napokra, hetekre tartanának tőled távol. Anyám? Szövetségesként szerette szerelmeimet, mert senkiért se veszítette volna el a fia szeretetét, miközben kiszámolta, mikor jön el az ideje, hogy elragadjanak tőle. Te meg? Viszketeggé tettél, ha túlságosan mélyre merültem benned, mert nem tudtam betelni veled. Te tanítottál meg mértéket tartani. Megremegtem tőled, és sötétlilára festetted a szám.
   Sejthettem volna, hogy egy életen át meg kell adnom neked a megszolgált tiszteletet? Eleinte csupán a természet őserejét láttam benned. Gondoskodó matriárkát. Hónunk alatt, fejünk tetején vittük a kék-piros gumimatracot, arra tettük a szappant, a sampont, hogy együtt mosakodjunk: láttunk más habzó fejű embereket, nem leptünk meg a magunkéval senkit. Úgy susogtad el, szemlesütve, hogy azt szeretnéd, őrizzem meg tisztaságodat.
   Be kell vallanom, addig, szégyenszemre, néha… beszennyeztelek téged. Délelőttől délutánig nem szakadtam el tőled, ráncossá áztattál, iszapfürtjeidet dobáltam, nádszőreidet borzoltam: miért gondoltam volna avval, hogy ha rám tör az óvatlan szükség, féltésből, törődésből szaladjak haza, majd vissza? Ó, combtőben félrehúzott fürdőnadrágok! Utólag bocsánat érte. Évtizedek óta indulok úgy hozzád, hogy előtte elvégzem a kisdolgomat. Évtizedek óta eszembe nem jutna nedvességedet más nedvességgel vegyíteni. Utólag köszönöm, hogy zokszó nélkül tűrted korai ártatlanságomat.
   Ellened elkövetett bűneim száma különben is végtelen. Korlátokat nem ismerő ifjúságomban ujjhegyről pöcköltem éjszakádba a csikket, hogy máig szégyelljem magam múltbeli tetteimért. Leginkább azért, amikor éj közepén botladozva melletted, egyetlen alkalommal épp oldaladon kívánkozott ki háborgó gyomromból a rengeteg töménységben, töméntelen mennyiségben fölhalmozott alkohol, s hogy megszabaduljak a méregzagyvaléktól, nem találtam biztonságosabb helyet, mint föléd hajolva. Évtizedek távolából is iszonyúan restellem magam az ifjúság kegyvesztettségéért. Nem mondhattam el senkinek, vezeklésül elmondom most mindenkinek. Soha többé nem tettem, nem tennék ilyet. Nincs mentség arra, amire vetemedtem. Nem ment föl, hogy te vagy hozzám a legmegbocsátóbb.
   Szégyeneimnek és büszkeségeimnek, minden titkomnak tudója vagy. Ülve melletted akár fagyos délben, akár forró éjfélen, elmerülve szemedben szélben, esőben, pupillám szűkítő napon, fojtó-rekkenő levegőn: neked árultam el minden örömömet, minden bánatomat, minden sikeremet, minden kudarcomat. Neked büszkélkedtem el dicsőséggel, beléd sírtam fájdalmat. Érezzek világvégét, fokozhatatlant: pontosan avval a szelíd bólogatással gyönyörködsz büszke nevetéseimben, aggódsz hiteim elvesztéséért, amely hunyorítás helyre teszi kishitűségeimet és nagyképűségeimet, és pontosan oly elringatással bátorítasz, amivel elcsitítod a fölös tapsot, vagy fölitatod a könnyeimet, amelyre ott és akkor éppen tőled van szükségem, soha mástól.
   Avval hitegetem magam, hogy ismerlek, titokzatos! Tudom, mikor vagy befogadó, mikor eltaszító. Évekbe telt, amíg elfogadtam, hogy nem vehetlek félvállról; ha te nem akarod, nem hívhatom ki magam ellen a sorsot, mert te magad vagy a sors. A végzet asszonya. Jaj, az a hirtelen haragú, szörnyű halál! Hiszen te éreztetted, mikor illet téged a magadra fordítandó idő! Még hogy gyilkos, te? Aki nem hallja ki csöndjeidből a figyelmeztetést, azt magadba fojtod. Annak napok múltán a szétázott hulláját veted ki, hogy mindenki értse az üzenetedet. Ősszel elfordulsz, télen magadba fordulsz, tavasszal szembefordulsz. És akkor úgy teszel, mint ha mi se történt volna, és folytatod ugyanonnét, ahol esztendővel korábban abbahagytad.
   Minden út hozzád vezet. Élet, halál. Van, akinek fogantatásához lélegzel ki magadból levegőt. Van, akinek búcsút intesz, mielőtt kórházba menekítem. Van, aki esztendeje köztünk ült: most alkotórész a sejtjeidben. Van, aki melletted dönt hogyantovábbok tömkelegéről. Akarod, hogy minden út hozzád vezessen. A te akaratod az én akaratom.
   – Hallasz, amint beszélek hozzád? Lájv, hatvanadik fejezet. Elolvasod?
   – A múlt vasárnap, alkonyati lapzárta előtt átmenetileg elköszöntünk. Hétfőn száztíz kilométerre távolodtam tőled. Kedden, szerdán folyamatosan párologtál pórusaimból. Csütörtökön, visszatérve hozzád, levetettem a városi ruhámat, fölöltöztem a tópartiba. Abban a percben tértek vissza a gyerekeim száraz testtel, mert hűvösen fogadtad őket. Négy nap, három éjszaka, százegy óra: amíg nem voltam melletted, elhidegültél. Értek jeleidből. Föl kell melengetnem téged. Pénteken a közeledbe se merészkedtem. Szombaton és vasárnap úgy óvakodtam feléd, mint aki nem is téged keres, csak éppen arratájt bóklászik, ahol tízezer éve vársz elmozdíthatatlanul. És újabb vasárnap, és újabb lapzárta. Néha el-elmúlik életünkből egy-egy hét: veled kezdődik, veled végződik az időszámítás.
   Élek veled, ahogyan velem élsz te is. Beszélek hozzád, mintha figyelnél rám. Bízhatsz bennem, hiszen kétségek nélkül bízhatom benned én is. Ha szükséged lesz rám kínodban és bajodban, bánatodban és gyötrelmedben és keservedben, ott leszek melletted, társam, Balaton.

   (Zamárdi felsőn, 2019. augusztus 12. és 18. között.)