Lájv Szümptömsz 61.
Búcsú a vakációtól

   (Szerda.) Három fejezet még – evvel együtt – a Szümptömszből, a Lájv tizenötödik évfolyamából, aztán 2019. szeptember 15-én kezdődik az új évfolyam, a tizenhatodik. Ó, mily messzeségben 2004 szeptembere, amikor e publicisztikai patakba léptem! Hogy harminc fölött ne történne az emberrel semmi lényeges…? Ha leltároznám, nekem mi minden adatott az elmúlt másfél évtizedben, negyvennyolc éves koromtól hatvanháromig! (Például ez: most tartok a Lájv 782. fejezeténél, és ha egy fejezet átlagban legalább 6000 karakter, akkor – nem számolva az ötszöri átírással – csaknem 5 000 000 leütött karaktert hagytam magam mögött. Igaza lehet hát annak a Nagyra Becsült Olvasónak, aki grafománnak nevez…) Evvel együtt korántsem teljes, csupán részleges búcsúra készülök. „Mindössze” a vakációtól.
   Fél kilenc van, másfél órája ülök Zamárdi felsőn a házban, odakünn hétágra süt a nap, huszonnégy fokot mutat a hőmérő árnyékban, enyhe szellő fújja ide a Balaton illatát: ez az utolsó szünidei napom itt. Holnap reggel – csütörtök lesz, 2019. augusztus 22. – hazamegyek. És ugyan jövök vissza, lehet, már másnap, péntek délután, és maradok vasárnap délig, de az, bizony, csak afféle „hétvége”, nem pedig szünidő. Hiába lesz még kánikula, hiába lesz huszonhat fokos a víz: az már nem „nyár” lesz. Augusztus végéhez közeledve fél nyolckor esteledik, sötétben elkél a mackófelső, éjjel a paplan, hűvösek a reggelek, a víznek délelőttől délutánig nincs ideje tovább melegedni. Búcsúzom tehát a 2019-es nyártól. És leltározom. Amint ilyenkor szokás, elszámolok a múlttal, és álmodozom a jövőről.
   Mindjárt, mindjárt a lényegre térek, Kedves Olvasó, csak előtte el kell neked mondanom, mitől e hirtelen nekibuzdulás. Egyszerű: azért, mert a következő nyár, a 2020-as gyökeresen más lesz. (És talán te átérzed, miért fűzöm az efféle mondatokhoz mindig hozzá, hogy: „… meg is kell azt érni”.) Szóval egyszerű: 1956. február 9-én születtem, és hiába volt ez az ötvenhatodik nyaram a Balaton partján, és hiába remélek még minél többet, hiába kezdem meg szeptember közepén negyvenhatodik munkaévemet, a hatályos honi jogszabályok szerint 2020. augusztus 10-én – tehát már nem is egy teljes esztendő múlva – nyugdíjra jogosulttá válok. Akár nyugdíjba is mehetnék. Lehetnék nyugdíjas, megkezdhetném jól kiérdemelt-megszolgált pihenésemet. (És tudjuk: minden kezdet az első lépés a véghez.)
   Tavasszal beszéltem az adótanácsadómmal, milyen megoldást javasolna egy olyan embernek, mint én, aki dolgozna tovább. Ha addig nem változtatnak a döntéshozók a jelenlegi rendszeren, biccentett a szakértő, azt, hogy augusztus 10-én menjek nyugdíjba, és augusztus 11-én, immár nyugdíjasként, kössek új munkaszerződést. Visszadolgozásra. Gyakorlatilag ugyanúgy folytathatnám a jelenlegi életemet augusztus 12-én, ahogyan éltem augusztus 9-én, csak… nyugdíjas munkavállalóként. És rám kacsintott: anyagilag mindenképpen jól járnék. 
   Lehet tehát, hogy a következő nyár…, hogy is mondjam…, „státusváltozást” hoz az életembe. Hosszú-hosszú munkaviszony után következne a ki tudja, milyen időtartamú nyugállomány, és hiába dolgoznék tovább ugyanúgy, ugyanott, ahol az elmúlt csaknem tíz esztendőben, a munkáltatóm tudná, ki vagyok – és persze a fejemben ott lenne nekem is. És most, itt ücsörögve, nem tudom, mit fogok érezni akkor, mert nem ismerem az érzést, milyen „öntudat” nyugdíjasnak lenni, még ha dolgozik is az ember (ugyanúgy, mint addig).
   Pozitív és negatív példákat egyaránt sorolhatnék, de a legintelligensebb csúcsragadozó úgy pozícionálta magát, hogy a pozitívumokat járandóságának tekintse, és csak a negatívumok bökjék a szemét. A veszélyhelyzetek. Elrettent egy barátom példája, aki nyugdíjba ment, ugyanakkor – ha nem is olyan intenzitással, amilyennel én számolok – otthonról (távmunka!) dolgozott tovább, és hiába folyt látszólag az élete ugyanabban a mederben, mint addig, mégis gyökeres változások álltak be mindennapjaiban, mert… már nem kellett vekkerórára kelnie, már nem kellett fölöltöznie, már nem volt a munkahelyén egy fogas, amelyre fölakaszthatta a kabátját, egy szék, amelyről mindenki tudta, hogy arra ő ül majd, már itt fájt, ott fájt, aztán jött érte mentő, aztán következett műtét. Az ember egészsége, vélem én, fejben dől el. Mi döntünk arról, hogy fáradjon ugyan bennünk az anyag, mégis: ha örökifjak nem is maradhatunk, de testben-lélekben idejekorán öregedjünk-e meg.
   Mert „lélek üzen test által”, ahogyan az írva vagyon.
   Ijesztő. Bizonyos mértékig kétségbeejtő. És… kicsit félek. Félek, mint minden ember, amikor áll – én most speciel ülök – az ismeretlen előtt, és bujkál persze benne a kíváncsiság, bátorítja persze a kötelező remény, de… a helyzet mégiscsak félelemmel teli.
   Milyen lesz a 2020-as nyár?
   Mint a mostani? Amikor nélkülözhetetlennek, mi több, pótolhatatlannak érzem magam, mert – e kontextusban tekintsünk el újságírói, szerkesztői, műsorkészítői, publicisztikai, bármilyen életművemtől (kezdek megfeledkezni róla magam is) –, elballagott (szívem vérzik) életem második gimnáziumi osztálya, és hamarosan dolgozni kezdünk (sebeim begyógyulnak) a harmadikkal, készülök négy év megszállottságra, hogy embert faragjak az újakból, hiszen meggyőződésem – „hit nélkül mit sem ér az élvepusztulás” –, hogy ezt a feladatot kizárólag én tudom úgy elvégezni, hogy leendő felnőttként a családok, a haza, az emberiség legjavára szolgáljon az a harminckét diák, akiket gondjaimra bíznak a szüleik meg az iskolám vezetői, gondjaimra bíz a társadalom, sőt maga az imént említett emberiség! Hatalmas feladat elvégzésére készülök, Véreim.
   Csak… (mert, mint tapasztaljuk, mindig van egy fránya ’csak’…) lehet, négy közös évünkből az elsőben úgymond „aktív” munkavállalóként, a következő háromban – ha adja az ég (ld. harmadik bekezdés) – meg akárhogyan is, de munkajogilag „passzívként” váltok valóra álmokat. Nem kell azt majd a diákoknak tudni, nem is vesznek észre talán belőle semmit, hogy… nyugállományú visszadolgozóként. Akárhogy is, de… nyuggerként, ahogyan egy másik barátom titulálja magát (aki egyébként pozitív példaként áll előttem, mi több, egészsége kicsattanóbb, mint amennyire hajdanán lerobbantotta „a munka világa”).
   Itt ülök tehát, és leltározom, milyen volt ez a nyár (hiába tart még). Ma itt ülök, de a fejezet végére vélhetően otthon, Budapesten teszek pontot.
   (Szombat.) Na, megint fél kilenc, avval a különbséggel mindössze, hogy három nappal korábban ilyentájt másfél, most meg három órája ülök Zamárdi felsőn a házban. Odakünn fátyolfelhők takarják a napot, ellenben egy fokkal (25ºC) melegebb van, a szerdaihoz hasonló, enyhe szellő változatlanul fújja felém a Balaton illatát. Közben huszonkilenc órára elhagytam Budapest kedvéért Zamárdi felsőt. Még ez a nap, még főzök bográcsban gulyáslevest, de annyit, hogy maradjon belőle vasárnapi, budapesti ebédre. Még, még, még. És már, már, már.
   Na, összehordtam hetet-havat Búcsú a vakációtól címmel, pedig leltárt ígértem, hogyan telt a 2019-es nyár. Hogyan? Alig éltem a „saját” életemet, mert állandóan beszerző körúton jártam, hogy fúrhassak-faraghassak az új nyaralóban (egyszer talán telelőben is). Javítottam széket és kanapét, barkácsoltam sámlit, hokedlit, padot: többet volt kezemben fúrógép és aksis csavarhúzó, mint toll és könyv. Egyébként egyetlen, többkötetes regényt rágcsáltam a nyáron, annak se jutottam a végére. Fejtettem rengeteg rejtvényt, voltam négyszer kertmoziban, egy nyáresti színházi előadást láttam, másfél koncertet hallgattam. Egymagamban néztem meg két filmet és egy sorozatot, másodmagammal egy másikat is. Sokat sütöttem-főztem a kertben, sok szomszédot láttam vendégül – jóval kevesebbszer vendégeskedtem másoknál –, és, mint tudjátok, gyakran eliszogattam, mert jólesett. Fürödtem huszonnégyszer a Balatonban, és bicikliztem naponta tizenöt-húsz kilométert. És a reggeli két, esti két gyógyszeremet mindössze egyszer felejtettem el bevenni.

   (Zamárdi felsőn és Budapesten, 2019. augusztus 19. és 25. között.)