Lájv Szümptömsz 62.
Meleg, hideg

   (Egy) Kánikula. Huhh. 2019. augusztus 29-én, csütörtök késő délelőttjén negyed tizenkettőkor kiléptem Budapesten, a Halászbástya alatt az utca gőzölgő aszfaltjára, a Szabó Ilonkán és a Várfokon át kigyalogoltam a Moszkva (jelenleg Széll Kálmán) térig, onnét vissza a Bécsi kapuhoz, tovább a Szentháromság térre, ahonnét lépcsőkön és egyéb zegzugokon át lecsurogtam a Hunyadi János útig, azon a Lánc híd budai hídfőjéig, onnan a Duna-parton a Batyiig, majd Iskola utca, Franklin lépcső, végül vissza a Halászbástya alá, fedél alá.
   A táv háromnegyedénél a lépésszámlálóm örömmel szórta csuklómra a csillagokat, hogy elértem az egészségem érdekében előírt, napi tízezer lépést!
   Tartott a tempós séta – meg-megállva – másfél óráig. Tűző delelőn. Az ingemből facsarni lehetett a vizet, én meg – a hőség elviselhetőségének határán – majd’ megdöglöttem.
   Arra gondoltam, egy-két hét, hónap, és kezdek fázni. Egyenest megfagyok. Nem tudom, ti a ti életkorotokban hogyan vagytok vele, Szeretett Olvasóim, de nekem évről évre rövidebb utat képes bejárni a vérkeringésem. Eleinte – öt-hat éve – csak a kéz- és lábujjaim fagytak le plusz húsz (na, jó, tizenöt) fok alatt, később csuklóig, bokáig jegesedett el kezem-lábam, mostanság könyékig, térdig. Valaha arról voltam híres, hogy a leghidegebb télen is – kesztyű nélkül – melegíti másét a kezem. (Valék valaha forróvérű!) Most? Bizonyos hőmérséklet alatt kezet nyújtani – e jog életkoromból adódóan többnyire engem illet – se szeretek, mert miért helyezzek más ember testmeleg tenyerébe egy jeges békalábat… A jelenségről panaszkodtam orvos barátaimnak, akik egyetértően bólogatva megnyugtattak, hogy mindez a korral jár, s ugyane tüneteket produkálják ők is. Sejtheted, ó, Olvasó, mily megnyugtatólag hatották rám.
   (Kettő) Kánikula? Hát én tehetek arról, ha a homlokom, az orrhegyem, a fülcimpám, sőt a fejbőröm – amelyen hajmosásról hajmosásra fogyatkozik néhai, ultraibolya sugárzástól óvó hajkoronám maradéka – a tűző naptól fölhólyagzik, kisebesedik, szóval sapka nélkül biz’ ki nem merészkedem a napvilágra? Hat, nyári sapkám van, két városi, négy tóparti, váltogatom őket szorgalmasan. Ha túlkoszolódnak, hol itt mosok, hol ott. Sapkát megfelelő színvonalon kizárólag én tudok mosni, ez személyes ügy, nem bízom másra.
   Aztán meg… karom, vállam leég, ha nem hordok hosszú ujjú inget. Három speciális darab büszke tulajdonosának vallhatom magam, megkülönböztetve biciklizős, kirándulós, kertészkedős alkalmakat: egy piros-kék aprókockásé meg két, magában mintás szürkéé. Továbbá a nadrág problematikája. Fecsketípusú fürdőgatyóban mégsem jelenhetek meg nagy nyilvánosság előtt, rövidnaciban sakktáblára sülök; még szerencse, hogy lábam szőrös, azért nem pirul ropogósra combtól lefelé. A strandpapucs nyoma viszont novemberig megmarad a lábfejemen! (Évek óta ugyanazt az ujjközi papucsot hordom kontinentális éghajlati forróság idején, az idén ugyan meg kellett ragasztanom, de ettől talán további két-három esztendeig csak bírja. Mit tegyek, ha megszerettem? És amit megszerettem, ahhoz ragaszkodom?)
   Szóval tűző napon, harmincöt fokban, amikor szellő se rezzen… izzadok, mint a ló.
   Olyankor avval csitítom szenvedelmeimet, mennyit fogok fázni októbertől áprilisig. Mert amikor májustól szeptemberig mind otthon, mind munkahelyen, sőt a kettő között is csak párolgok és párolgok, arra gondolok, mennyit fagyoskodom és fagyoskodom nemsokára! Otthon? Beállítva a huszonegy fok (egynémely családtag többet szeretne, de az illető smucig, faszari, garast a fogához verő férje nem enged csöndes erőszakoknak), a munkahelyemen viszont… nos, ott a fenntartó unszolására a vezetőség spórol és takarékoskodik, ahol tud. És mivel tud? Naná, hogy legfőképp az energiával! Vagyis keleti-déli fekvésű egyik termünk és déli-nyugati fekvésű másikunk – a két helyiség, ahol legtöbbet tartózkodom – az épület két, leghidegebb vacka! Mindkettő két oldalt és fölül szomszédtalan… Az előbbiben tizennyolc fokra is föl szokott telente melegedni, ám az utóbbiban előszeretettel tartósítja magát a tizenhárom. Oda be is cipeltem egy villanyradiátort, vad teleken avval élek szoros szimbiózisban, de – nem szégyellem – néha plédbe is burkolózom, és megtörtént már, hogy titokban kesztyűt húztam. Ám tudjátok-e, melyek a legtutibb fűtőtestek? A biokályhák! Be kell ültetni harminc, harminchat egész hat tized Celsius-fokos lényt, és tíz perc alatt besugároznak-belehelnek háromszáz légköbmétert! (Csak tilos utánuk szellőztetni.)
   (Három) Kánikulában legnehezebben az állandó és intenzív ragadást viselem. Leginkább a kezemet érzem folyton ragacsosnak: hiába mosom olyan gyakran, amennyire csak vízhez, szappanhoz jutok, és persze naná, hogy hideg vízben, sőt még nanább, hogy azt – mármint a hideg vizet – folyatom is a csuklómra, hogy lehűtse fortyogó véremet! Hiába nem törlöm meg a kezemet, hogy minél tovább maradjon hűvös: néhány perc, pillanat elteltével megint ugyanúgy ragad, mint ha nem csináltam volna semmit. És most egyéb helyekről nem beszélek, amelyek ugyancsak ragadnak, tapadnak, verítéktől dörzsölődnek, És arról se, hogy merő só borítja testemet, hogy csak egyetlen példával hozakodjam elő: ahogyan egy izzadtságcsöpp bajszom helyéről a felső ajkamra csorog, amit önkéntelenül lenyalok, már ha tikkadt nyelvemmel odáig egyáltalán elérek…
   Télen? Amikor majd odahaza is plédbe burkolózva kucorgok egy-egy meccs vagy film előtt? Amikor a pléd alatt még pulóver, még vastag zokni? Vagy plédre még pléd? Vagy dehogy ülök, netán heverek: inkább állok a radiátornak dőlve, forró teát kortyintgatva? Amikor én, a zsugori, saját költségemre, hosszú percekig állok a forró zuhany alatt, a forró gőzzel telített fürdőszobában, ahol a tükörre vastagon csapódik a pára, a mennyezeten meg boldogan szaporodnak a gombák? Mit nekem bármi, amikor életemet egy kis melegért? Ki ragad majd akkor? Örülök, ha vastag frottírtörülközővel szárazra dörgölöm didergő testem!
   (Négy.) Kánikula, kánikula… Hogy milyen mélyre tud süllyedni az ember. Milyenre? Amilyenre csak lehetséges! Le, a metróalagútba. Ott azért elviselhetőbb. Jaj, óvóhely. Jaj, légkondicionált szerelvények. Jaj, amikor végre a felszíni tömegközlekedésben is kifog a vándor egy légkondicionált buszt, és neheztel utastársaira, amikor egyesek, eléggé el nem ítélhető módon, amíg őméltósága a járművön hűsöl, föl- s leszállni merészelnek, miáltal ajtók nyílnak, ajtók csukódnak, hideg szemvillanás alatt ki-, meleg meg be! Jaj, amikor semmit nem akar ugyan venni az ember, és csak azért lépi át egy bevásárlóközpont küszöbét, mert ott árnyékra lel és hűtött levegőre! Jaj, amikor mégsem lebzselheti ott végig az egész napot, kikényszerül az önműködő ajtón, ami előtt rátámad a hőség, s azonmód fejbe kólintja!
   Ehhez képest a tél… A tömött villamos, busz, metró. Az emberszag az áruházakban. Amikor nem tudod, Olvasó, hogy levedd-e a télikabátodat fűtött helyeken, ahol ingujjban, pólóban vadásznak rád az eladók, hogy nyakadba sózzanak valami teljesen fölöslegest…
   A só, a só. Amikor majd a te érdekedben sózzák a járdákat, hogy el ne csússz. Amikor nem te leszel sós, hanem reggelre az este a lábtörlőre rúgott cipődre szárad a fehér hullámvonal. Hullámvonal, hullámvasút. Mondják is, az élet olyan, mint a hullámvasút.
   (Öt. Konklúzió.) Egyszer fönt, egyszer lent. Hol meleg van, hol hideg. Ki mit szeret, ki mit nem. Az állandó nyafogás, hogy:
   – Pfú, de melegem van! Nem lehetne beszereltetni légkondit?
   – Hű, megfagyok! Nem lehetne följebb tekerni a fűtést?
   Nem tudom, mi jobb: a meleg vagy a hideg. Mindkettő mellett, ellen szólnak érvek. A legkézenfekvőbb, hogy hidegben tényleg be lehet fűteni, sőt föl lehet venni még egy réteg ruhát, melegben viszont lehet ugyan zárt helyen légkondit használni (már, ugye, ahol van), de pucéran nem vetheti le magáról az ember a bőrét is.
   Mindevvel együtt: hiányzol majd, kánikula. Mostantól várhatunk rád háromnegyed évet.

   (Budapesten, 2019. augusztus 26. és szeptember 2. között.)