Lájv Szümptömsz 63.
Öröklét. Szentirmai Éva és a többiek

   – Hol vagy…?
   – Hol vagyok…?
   Hát, Éva, együtt megint. Te ott, én itt. Megint túl egy esztendőn, bő esztendőn. Tizenöt éve ilyenkor, amikor a Lájv első évfolyamának értem a végére, te szinte épp csak meghaltál. Mostanra? Tizenöt évvel idősebbek a félárváid. Szilvike, Beácska. Érdeklődtem utánuk: a nővér rendben, sőt, két unokával is sokasodott a család. A húg zűrös. Akkor haltál meg, amikor nagy szüksége lett volna anyára, és te nem voltál mellette.
   – Maradsz még?
   – Maradok. A halhatatlanságból futja. Téged szorít az idő.
   Tizenöt esztendő. Fölöttem is, Éva, ugyanennyi év járt el. Te? Maradtál annyi, amennyi voltál. Kettőnk közül? A te órád állt meg! Már én vagyok az idősebb. Jóval idősebb nálad.
   És mégis, évfolyamról évfolyamra ugyanúgy beszélgetek veled, mint eddig. És – mi, ketten, tagadhatatlanul tudjuk – közben is jutsz olykor-olykor eszembe. Nem, nem voltunk szerelmesek egymásba. Barátok voltunk. Vegytisztán barátok. Kitárgyaltuk persze, ha nem vagy tíz évvel idősebb, ha nincs férjed, ha nincs két gyereked, ki tudja, hogyan alakult volna a sorsunk… Akkoriban, a nyolcvanas évek végéig, nem nősültem még meg. Ki tudja.
   Meghaltál, de ettől ugyanúgy a barátom maradtál. A barátok meg váltanak szót egymással. Gyakran, ritkán, tulajdonképpen egyre megy.
   Ez a Lájv Szümptömsz utolsó fejezete. Hatvankét fejezetben országos-világos tüneteket soroltam a huszonegyedik század második évtizedvégének Magyarországáról. A legmisztikusabbat a végére hagytam, a hatvanharmadikra.
   Nem is annyira misztikus. Párbeszéd a holtakkal. Ők is, én is. Én is, ők is.
   Életem hatvannegyedik esztendejében már kevés jelenségen csodálkozom. Szabatosabban: találkozom újdonságokkal, csak már nem csodálkozom rajtuk.
   Élethelyzeteim vannak, és látomásaim vannak! Pedig általában kevés bennem a misztikus (legalábbis keveset mutatok magamból.) Ez inkább valami… racionális izé. Némely „kísértet” bármikor bárhol, némely csak mindennapjaim bizonyos területein jelenik meg. Gyakran, ritkán: e téren is egyre megy. Különös, különös, nagyon különös.
   Anyám és apám a leggyakrabban. Sosem együtt, mindig külön. (Nyilván azért, mert huszonegy év házasság után még földi életükben elváltak egymástól.) Anyám az idén harminc, apám huszonöt éve érinthetetlen, valahogy mégis megjelennek előttem. Általában olyankor, amikor megingok. A múlt szombat délelőtt például, amikor legidősebb és legifjabb gyermekemet megkérdeztem, fölkeresték-e csütörtök délután – ahogyan megbeszéltük – a középsőt, amikor magam semmiképp nem szabadulhattam kötelmeimtől, hogy személyesen menjek a sráchoz, és nemleges választ kaptam mindkettőtől, és én fáradt voltam és nyuvadt, és rengeteg teendő várt rám, na, akkor megjelent anyám. És annyit mondott:
   – Fiam…
   Fölcihelődtem, és mentem keresztül a kánikulától ájult városon. Anyámtól tudom, hogy néha akkor is menni kell, amikor az ember azt hiszi, a lába se vinné.
   Apám meg? Hű, mit összemorogtam néhány napja, tapasztalván az iskolában, hogy kollégáim többsége azt keresi, hol lóghat, és egyedül maradtam, aki imamalomszerűen hajtogatja, hogy nekünk, tanároknak a tanítás a küldetésünk! Hangosan morogtam, egyre hangosabban, amikor megjelent apám, és azt mondta:
   – Fiam!
   És abbahagytam a morgást, és tettem a dolgomat. Mert apámtól tudom, hogy amit mások nem akarnak meghallani, azt fölösleges újra és újra elmondani, hanem meg kell csinálni. Az se számít, látják-e.
   Gyuri bácsi meg, öt fogadott apám egyike, tulajdonképpen állandóan mellettem lődörög. (Nahát! Négyen meg sose!) Különös lődörgés ám a Gyuri bácsié. Kizárólag azért teszi, hogy szükség esetén kéznél (fejnél, szívnél stb.) legyen. Gyuri bácsival rengetegszer kibabrált a történelmi félmúlt, hiába igyekezett ellenállni neki, tehát ilyen-olyan nehéz helyzetekben – nem tudva, merre is forduljak – bátran belekérdezhetem a levegőbe:
   – Mit csinálnál ebben az ilyenolyanhelyeztben, Gyuri bácsi?
   És ő válaszol. Bölcset, mert ismeri a dürgést. Nem állítom, hogy mindig minden tanácsát megfogadom, de ha a saját fejem után megyek, mindig fölismerem, hogy mégis rá kellett volna hallgatnom.
   Aztán, Éva, rajtad kívül egy másik halott barátom is meg-megjelenik. Kató. (Talán van jelentősége, hogy egyikőtök sem fiú?) Jaj, annak is több mint tizenhárom éve, hogy Kató meghalt! Büszkélkedhetem élő barátokkal, mi több, van nekem sokszor bizonyítottan legjobb, legeslegjobb barátom is, Kató meg látszólag egy volt a sokból, hiányzik mégis. Tanítónőként jeleskedett, vele tehát az iskoláról beszélek. Szinte kizárólag az iskoláról – de mi nem iskola az életben? –, ami akkor is kitöltött már, amikor még messze álltam a tanárságtól. Kató elnézően tekintett negyedszázados televíziós kalandomra, mert az első perctől érzékelte, hogy a tévémonitoron keresztül is, khm-khm…, tanítok. (Most tűnik csak föl: Katót 2006-ban temettük, én pedig 2007-re eltemettem magamban a tévét. A zárójel zárójele: ahogyan Kató emlékét, úgy a tévéét is mélyre ástam ugyan, de mindhiába.) Kató örök szurkolóm. Mielőtt mindenféle pedagógiai helyzetekben összecsapnának fejem fölött a hullámok, megszólít:
   – Most! Most nem föladni!
   Maradhatnék előtte abban a szégyenben, hogy… föladok? Barátaim! Amikor először látjátok-halljátok, hogy bármit föladok, vonjátok le a következtetést, hogy itt Sanyi vége.
   És végül, de nem utolsósorban a te szellemed kísért, Éva. Az egyetlené, aki a kárhoztatott tévéből megmaradtál nekem. (Ápoljak ennyi-annyi személyes kapcsolatot rajtad kívül bárkivel, nagyon, esetleg nagyon-nagyon felületes ama kapcsolat. Persze az hibámból.) Miért éppen te, egy valamikori vágóasszisztens, aki adásrendezővé nőtte ki magát? Aki lelke mélyén szorongott a felelősség súlyától? Miért éppen te maradtál meg holtodban is tűzön-vízen át? (Jutott tűz is, víz is.) Miért vált törvénnyé, hogy a Lájv minden évfolyama végén, immár a tizenötödiknek is, veled leltározzam, mit végeztem esztendőnyi írással?
   Sosem vagyok elégedett, te pedig az ellenkezőjéről győzködsz. Köszönöm. Látod, ez a folyamatos Lájv-mondás, amit tizenöt éve művelek hétről hétre, ez is tőled van. Érted. Amikor éppen kigyógyulnék papírbeszédemből, megjelensz, hogy várod a következő fejezetet. Egy halott a leghűségesebb olvasóm? Nincs ebben semmi valóságfölötti, hiszen ez maga a valóság! Lám, egy szombat reggel a Balaton partján. Már péntek este, miután az ágyban levezetésként olvastam néhány oldal Kosztolányi-publicisztikát, és letettem a könyvet, avval aludtam el, mit írok majd reggel. Elmondatosodott néhány gondolat. Nem emlékszem, adtál-e jóéjtpuszit. És most itt ülök, lábamon zokni, mert már hűvösek a tóparti hajnalok szeptember elején, és lekerekítem a minden hétre előírt, kötelező, kilencvenkilenc sort.
   Éva! A Lájv negyedik évfolyamában, írói munkásságom egyetlen folytatásos regényében, ahogyan Gyuri bácsiról Fehér Emil alakját, úgy rólad Létszy Dóráét mintáztam. Nekem ünnepnap, ha megjelensz. Mivel viszonozhatom? Avval, hogy írva vagy. Ha lesz olvasó, aki elolvasson, nemhiába haltál meg.
   A Szümptömsz-sorozatnak e pillanatban vége. Hét nap múlva egy másik élőé a főszerep. Kezdődik a Fádörhándrid. Csak legyek képes végigírni.

   (Budapesten, Zamárdi felsőn és Budapesten, 2019. szeptember 2. és 8. között.)