Lájv Szümptömsz 6.
Fű, kuka, zacskó és elsőszülött leánygyermek

   Második hete bűzölgött a kapunk előtt egy öles zsáknyi, lenyírt fű.
   Tudjátok-e, Kedves Olvasók, hogyan mennek mifelénk a dolgok? A szemétről beszélek, amelyet mi, Szerzőék épp oly megdöbbentő mennyiségben termelünk, amennyit föltehetően ti, Olvasóék is. Az ember iszonyú tömegű hulladékot állít elő önszorgalomból, mesélhetnének erről az óceánok, mesélhetne a Himalájára vezető út, mesélhetne a világűr maga.
   Hogy mi, emberek tovább nehezítsük saját életünket, a környezetvédelemre hivatkozva kitaláltuk magunknak a szelektív hulladékgyűjtést. Persze indokoltan, nincs mit vitatni rajta.
   Budapesten, ahol az esztendő legalább tíz hónapját töltöm, nyolclakásos társasházunkra két kuka jut (a kapu előtti, kulcsos tárolóban állnak). Mindkettőt hetente egyszer ürítik, miután a nyolc család közmegegyezéses alapon zacskóba csomagolva beléjük pottyantotta háztartási hulladékát. Kaptunk továbbá két külön kukát, egyet papírnak, egyet műanyagnak, azokat havonta ürítik, bár csak abban az esetben, ha valaki az embernyi tárolóedényeket az udvar végéből kihúzza az utcára. (És nem húzza ki mindig. Én például még sosem.)
   Ám Zamárdi felsőn más a trend, más a rend! Itt a háztartási hulladékot főidényben hetente kétszer szállítják el, ha a megfelelő pillanatban kukába téve várja az út szélén a kukásautót! Saját kukáról pedig mindenkinek magának kell gondoskodnia, mi például egy hatvanliterest vettünk, ami – nekünk – szűkösen ugyan, de elég. Ellentétben másokkal, akik eleve százhúsz literben gondolkodnak, mi három-négy nap alatt nem termelünk maximum hatvanliternyi háztartási hulladéknál többet. Azt is szigorúan zacskóban rakjuk a kukánkba, amelynek magyarázata puszta önkíméletben rejlik. Ha ugyanis elviszik a szemetünket, üres kukánk tiszta és szagtalan marad. (Szemeteszsákról természetesen magunk gondoskodunk.)
   A természet lágy ölén, nevezzük vidéknek, ugyanakkor jobban ügyelnek a szelektív hulladékszállításra, mint az urbanizáció szívében, a fővárosban. Mifelénk, vidéken tehát további négy zsák szükségeltetik, azokat viszont elegendő, ha szájukat bekötve kitesszük kertkapunk elé, amikor eljön az ideje. Az idejét napra pontosan tudjuk, mert a különféle szemetek elszállításának napjáról minden év tavaszán táblázatban tájékoztat bennünket önkormányzatunk. (Amelyet azért választottunk, hogy megkönnyítsük életünket.)
   Veszed észre, Kedves Olvasó: azért bonyolítod túl az életedet, hogy egyszerűsítsd?
   Na, a négy zacskóból három ingyenes: amint a bármeddig – negyedig, félig, teljesen – telteket elviszik, a kukások máris üreseket dobnak helyettük a kertedbe. A fővárosi koncepcióval ellentétben mifelénk, vidéken a papíros és a műanyagos zacskó mellé üvegest is adnak. Joggal merülhet föl a kérdés: miért gondolja egy Balaton-parti hulladékgyűjtő cég, hogy – ellentétben a fővárossal – nyaralóhelyen jóval több kiürült üveg terem, mint otthon?
   El nem merülve lényegtelennek tűnő részletekbe (kukanyitás egy kézzel, üvegtermelés több torokkal), e hosszadalmas bevezető után elmesélem, hogyan jártunk lenyírt füvünkkel.
   Az első hiba ott követődött el, amikor mi, szülők, rábólintottunk elsőszülött leánygyermekünk bejelentésére, hogy ugyanis magára vállalja a nyári fűnyírást, amely tevékenységet ő biz’ szeret. Csakhogy nem volt tekintettel arra, mikor szállítják el a növényi nyesedéket – amelynek ugyancsak kötelező bezsákolásáról eddig nem tettem említést –, ezért nem kedden nyírt füvet, ahogyan előrelátó ember teszi, tudván, hogy szerdánként viszik el az ún. zöldhulladékot, hanem felelőtlenül csütörtökön, amivel eleve abba a kényszerhelyzetbe hozta kis közösségünket, hogy a lenyírt fű hat napig biztosan a nyakunkon marad.
   A második hiba meg akkor keletkezett, amikor leányunk az általa (!) összegereblyézett – mi, szamarak, vessetek meg érte, spórolásból nem fűgyűjtős fűnyírót ruháztunk be –, kétzacskónyi füvet azon frissiben, kiserkent nedvű, hőségtől párolgó állapotában két, keze ügyébe akadó zacskóba gyömöszölte. Nem nézte ő, van-e bármi a zacskókra írva, csak azt, hogy mindkettő fehér legyen. (Kék, ugye, a papíré, sárga a műanyagé, zöld az üvegé.)
   Eltelt a hat nap – a gyermek addigra elutazott –, és mi rezignált nyugalommal észleltük, hogy a két, kapu elé tett zsák egyikét elvitték, ellenben másikát otthagyták, ahová kicipeltük.
   Eltűnődtünk, mit vétett a megmaradt fehér csomag, többször körbejártuk, mire egyikünk – maradjon a feledés jótékony homályában, kicsoda – rájött a magyarázatra. Fehér volt ugyan a zacskó, csakhogy az volt ráírva tenyérnyi betűkkel, hogy FKF! Törtük a fejünket, minek a rövidítése lehet e három titokzatos mássalhangzó, mert a kukások lélektanát már ismertük – szerencsére művelt, olvasni tudó emberek tölthetik csak be e munkakört –, de gyanítottuk, ebben rejlik a nagy titok. És akkor egyikünk – hogy melyikünk, legyen ugyancsak titok –, homlokára csapott! F: fővárosi, K: közterület, és még egy F: felügyelet!
   Megint nem árulnám el, kettőnk közül melyikünk kiáltott föl, hogy mifelénk annak kéne ráírva lennie, hogy Zamárdi! Netán Siófok! (Mint utólag kiderült: Siókom Nonprofit Zrt.)
   Mert a szemétszállítás nagy bizniszéből sokan élnek, sokan megélnek. Az ország föl van osztva! Meg vannak szabva a hatáskörök, és egyik a másikéhoz nem nyúl, mert nem nyúlhat.
   Akár rendjén is volna ez így. Elvégre mi akartunk hajdanán kapitalizmust, nemde?
   Nekünk viszont maradt még egy hétre a zsák. A zsák, benne a kánikulai dunsztban rothadó fű; már elmenni is csak lélegzetvisszafojtva lehetett mellette. Jártunk ki házból, be kertbe, naponta többször szembesültünk a gyüttment zacskóval, a szag meg, köszönhetően a gyakran észak-déli széliránynak, lassan elhömpölygött a teraszig (ahogyan néhány hete a konyhából a szekrény tetején felejtett, túlérlelt camembert sajté). Elhatároztuk, ideje megválnunk tőle. Két kilométerre tőlünk állomásozik az önkormányzat, a bolt, a helyi túrinform irodája, ahol beszerezhetőek a megfelelő zacskók. Egyből négyet ruháztunk be, darabját száz forintért. Na, barátaim, az volt ám a szép, amikor két olyan ügyes ember, mint nejem őnagysága és jómagam megpróbáltuk átönteni a tizenhárom napos, húszkilónyi fűkutyulékot az egyik zacskóból a másikba! Volt idejük a szomszédoknak körénk gyűlni, és befogott orral szurkolni, hogy sikerüljön!
   Mert, gondolhatjátok, az az izé elsőre meg se moccant. A régi, FKF-es zacskóba beletrutyósodott az összeérett anyag. Előbb hitvesem püfölte, amíg én tartottam alá az üres, siókomos zsákot, aztán cseréltünk, mert az asszony szerint az én szakértelmemmel nagyobb eséllyel sikerül. De nem! Ekkor megvilágosodásom támadt: áldozzuk be a rossz zacskót, úgyse használható már semmire, és próbáljuk meg, ahogy van, belegyömöszölni a jóba.
   Ám ki gondolta volna, hogy a gazdag főváros szélesebb szájú zacskót osztogat, mint a szegény vidék?
   Nem dicsekednék rengeteg eszemmel, de hirtelen az hasított belé, ha nyurga alakúra püfölném a kövéret, valahogy csak belekényszeríthetnénk a soványba. Képzelhetitek, Kedves Olvasók, addigra mekkora tömeg vett körbe bennünket! A pálinkaleheletű kocsmáros fogadott az égettolaj-kipárolgású lángossütővel, sikerül-e. Csak a helyi kertész somolygott irigyen.
   Nem fokozom tovább az izgalmakat: sikerült. Nem elsőre, nem gyorsan, de sikerült. És még azt is el kell ismernem, hogy amíg a fővárosi zacskó szagáteresztőnek bizonyult, addig a vidéki tökéletesen szagzárónak, mert onnét kezdve, hiába csak másnap vitték el a kukások a dupla zacskóba csomagolt, illuminált fűmasszát, a környéken a bűz azonmód megszűnt.
   Csak az tartott egy teljes napig, amíg két kezemről, körmöm alól, szabad szemmel láthatatlan ráncaimból sikerült eltávolítanom azt a szagot. És most, hogy enyhén barnásra sült ujjacskáimmal kopogom nektek e sorokat, megint mintha megcsapná az orromat.
   Ja! Még annyit, hogy tizenhárom nap alatt a zsák helyén kiégett a kapu előtti gyep. Viszont a kertben megint nyírásra érdemlegesig nőtt a fű. És leányunk szerda éjjel érkezik…

   (Zamárdi felsőn, 2018. július 30. és augusztus 5. között.)