Lájv Szümptömsz 7.
A fölbontatlan csomag

   Mintha örökké terhet cipelnék magammal. Meg ne rémülj, Kedves Olvasó, nem nyafogok, nem súlyfölöslegemre panaszkodom: másféle csomag ez.
   Barátokkal, ismerősökkel, szomszédokkal beszélgetek mostanában. Közös bennünk, hogy mindannyian – plusz, mínusz néhány év – hatvan körül járunk. Tehát – megint plusz, mínusz néhány év – az ötvenes években hoztak világra anyáink, ezért forraszt közösségbe minket egy történelmi-matematikai tény: háborúviselt nemzedék gyermekei vagyunk. Innen kezdve szinte mindegy is – jaj, dehogy mindegy! –, hol s miként élték túl anyáink, apáink a második világháborút és annak minden velejáróját: szinte gyerekfejjel vagy már fiatalfelnőtt-fejjel, nőként vagy férfiként, vidéki parasztszármazékként vagy városi polgárivadékként. A mi ilyen-olyan szüleinkben tudatosan-tudattalanul elraktározódtak emlékek. És mindegy az is – jaj, megint dehogy mindegy –, elvesztett vagy megnyert háborúról őriznek történeteket, 1944-1945 tele-tavasza nekik felszabadulást vagy megszállást hozott: az emlék az emlék. Mindegy az is – már hogy volna mindegy – emlékezetükben fölnagyítottak-e igaz vagy hamis jót, memóriájukból ki akartak-e törölni rosszat, beszéltek-e bárkinek, netán éppen nekünk személyes tragédiáikról (mert hogy az emberség legsötétebb éveit élték át, abban szinte bizonyos vagyok). Ami nem mindegy, hogy azon a, tegyük föl, szerelmes éjszakán, amikor egy nő és egy férfi – kilenc hónap múlva anyánk és apánk – bennünket összehozott, ha éppen ott és éppen akkor csak egyetlen ténykedésbe feledkeztek is bele, a tudatalattijukban ott fészkelt az az emlékgyűjtemény, amelyet a génjeik révén tőlük megörököltünk.
   Benne rejlik minden lélegzetvételünkben. Minden lélegzetvétellel mélyebbre szívjuk, és még ha fölismertük is volna, még ha akartuk is volna, sose tudtuk magunkból kisóhajtani.
   Tudod, Kedves Olvasó, háromgyermekes apaként se képzeltem el visszamenőleg anyám és apám gyerekcsináló éjszakáit, de megvallom, az néha megfordult a fejemben, vajon hogyan volt egyáltalán kedvük 1952 kora őszén összehozni a nővéremet, 1955 késő tavaszán engem. Mit gondoltak hét meg tíz évvel a világháború vége után, aztán a hidegháború kezdetén, aztán a Rákosi-korban? Mi cél lebegett előttük: gyerek, erre a világra? Lehetett-e értelme örömnek, kéjnek, ha csak pillanatnyinak is? Satöbbi, satöbbi. Néha gondolok ilyeneket, még ha el is szégyellem magam saját gondolataim miatt.
   Szeretném-e tudni a szüleim történetét?
   Akárhogyan is, de egyre inkább ezt tapasztalom saját vállamon: mi, békeviselt nemzedék, örökkön-örökké cipelünk magunkkal egy fölbontatlan csomagot. Ezek a fölbontatlan csomagok volnának a mi generációnk közös terhe. Személyes magánterhe közmindannyiunknak. Évek, inkább évtizedek óta spekulálok felőle.
   Ily messzire nézve vissza, nem is bocsátom meg magamnak, hogy amikor még tehettem volna, nem tettem föl se anyámnak, se apámnak utólag kötelező kérdéseket. Mentségemre szolgáljon, hogy harminchárom, illetve harmincnyolc éves koromig (akkor vesztettem el anyámat, majd apámat), még annyira gyerek voltam, hogy föl se merült bennem, mit kéne megkérdeznem. Nem tudom, egyetértetek-e velem: szerintem az ember akkor válik felnőtté, amikor meghalnak a szülei. Kerüljön bár felnőttes élethelyzetekbe, addig gyerek marad, amíg él anyja, apja, s ő el nem árvul. Látom hatvan fölötti, mázlista barátaim gyermeki mivoltát.
   Mindegy – jaj, dehogy mindegy –, nem kérdeztem, és nincs már kit kérdeznem. A halál az élet része, túlnyomó többségünkben mi már megtapasztaltuk. Ennél nagyobb baj, hogy a válaszokat nem tudom. De, barátaim, itt ez a nagyon-nagyon tünékeny „de”. A „de”-k „de”-je. Hogy: de kell-e nekem tudnom a választ? Könnyebb volna az életem, ha tudnám?
   Szeméremből-e, prüdériából-e, ilyet még mint férfi a férfitól se kérdezhettem apámtól:
   – Mondd, Apu, csak a biológiai ösztön működött benned, amikor odabújtál Anyuhoz?
   Ilyet az én nemzedékem férfiúi sose kérdeznének apáiktól. Lehet, az én fiaim se.
   Hogyan lehetett volna hát mást kérdezni egy szülőtől!
   – Apu, milyen a Don-kanyarban dideregni?
   – Anyu, milyen a marhavagonból kihajtva azt olvasni, hogy „Arbeit macht frei”?
   – Apu, milyen az óvóhely mennyezetén át hallani a bombázás robaját?
   – Anyu, hogy hagytad magad Apunak, miután megerőszakolt egy orosz/német/magyar katona?
   – Apu, Anyu, miért tapsoltad, mert, ugye, tapsoltad, hogy „Éljen Rákosi, éljen a Párt!”?
   Az én csomagomban nem is annyira „Mi?”-kre és „Mit?”-ekre lappanghatnak feleletek – hiszen csak föltételezem, hogy olyasmik rejtőzhetnek –, hanem főleg „Hogyan?”-okra, ám legfőképp „Miért?”-ekre. Hát akarom én tudni, mit tettek anyámmal, apámmal? Mit tett anyám, apám? Hogy ölték-e őket, vagy öltek-e ők? Jó nekem, ha tudom? És hogy nekik jó-e!
   Cipelem, cipelem, barátaim, az én fölbontatlan csomagomat, és elárulom, hogy néha – egyre gyakrabban – leteszem. Talán nem is egyébért, csak hogy átmenetileg megszabaduljak a súlyától. Nem is magam elé, mögé teszem, hanem, ügyelek rá, egy eldugott sarokba. És nem tudom, hogy van az, de onnét kezdve valahogy mindig abba a sarokba vezet minden út, ahol egyébként semmi dolgom. És akaratlanul is szembesülök a csomaggal, és lekuporodom mellé, és nézem, csak nézem. És azt latolgatom, bontsam-e föl. És nem bontom föl soha, de soha.
   Mert persze súly nekem ez a csomag, nagy-nagy, végső soron minden próbálkozásom dacára letehetetlen teher az én vállamon. Akkor is cipelem, amikor azt hiszem, időlegesen megszabadulok tőle. Minden kérdésemre, hogy adott helyzetben miért úgy viselkedem, ahogyan, miért úgy döntök, ahogyan, miért úgy reagálok, ahogyan, miért és miért és miért, a felelet az ő megválaszolatlan miértjeikből ered.
   Akarom-e tudni, mit gondolt apám, amikor közölték vele, hogy csak azt nem viszik el katonának, akit fél éven belül úgyis elvisz a tébécé? Mit gondolt anyám, amikor, ha valaki, hát ő aztán tudta, hogy a rejtélyes módon hadiüzemmé nyilvánított cég tulajdonosa, későbbi nagyapám zsidó? Mi járt apám fejében a kolozsvári szanatóriumban, amikor az élőhalottak fölött átvonult a front? Akarom-e tudni, mi járt a pesti légópincében anyám fejében az ostrom idején? Mit gondolt anyám, amikor a negyvenes évek végén az üzemet államosították, és az apját egy állami építőipari vállalat főmérnökének nevezték ki? Mit gondolt anyám, amikor a férjét az ötvenes években egy állami földmérő vállalat főmérnökévé nevezték ki? Mit gondolt az apám az apósáról és annak ugyancsak mérnök lányáról, aki két főmérnökkel élt egy fedél alatt? Mit gondoltak egymásról? Mit Hitlerről, mit Sztálinról? Mit Horthyról, mit Rákosiról?
   Van barátom, aki őrzi apja papírbakancsát, amelyben valahogy hazavergődött a Don-kanyarból, hogy évtizedre rá fiút nemzzen. És van barátom, aki őrzi anyja selyemből kivágott, sárga csillagát, amelyet fiatal lányként viselt a gettóban, hogy évtizedre rá gyereket szüljön. Verje, verje meg az Isten a mi fölbontatlan csomagjainkat. Azt a kényszert, amellyel föl akarjuk bontani azokat, és ugyanakkor azt a kényszert is, hogy nem tesszük meg mégse.
   Egyetlen mozdulat volna engedni, hogy kiáramoljék belőlük a több évtizedes, ettől-attól verítékszagú levegő. Egyetlen visszafogott mozdulat hagyni, hogy örökké bezárva maradjon.
   Cipelünk, cipelünk katonazsákot, menekültkoffert; nekünk ezek adattak. És akkor ötvenhatot nem is említettem. A nővérem emlékfoszlányait, amelyekre, azt hiszem, valójában nem is emlékezik, csak a sokszor idézett családi legendárium elbeszéléseiből épült mesékre. Mert ha a szüleink a maguk történetét nem is mondták el, de a miénket sokszor.
   Hátha elvisszük magunkkal fölbontatlan csomagjainkat messze-messze, gyerekeinknek pedig már egyszervolt létezésükről se lesz sejtelmük. Hátha ez lenne mindenkinek a legjobb.

   (Zamárdi felsőn, 2018. augusztus 6. és 12. között.)