Lájv Szümptömsz 8.
A szamizdat, a taxiutalvány, a parfüm meg a marha

   2018. augusztus 13-án, miközben szomorkás félmosollyal bújt a nap a tihanyi apátság mögé, a zamárdi szabadstrandon fölállított vászonsátor alatti antikvárium üzemeltetőjétől – grátisz – átvettem a Beszélő összkiadásának harmadik, záró kötetét.
   Esztendővel korábban ugyanott vásároltam meg az első kettőt. Szabadkozott a boltos, valahol meg kell lennie a maradéknak is, napokon belül előkeríti, de augusztus végéig nem sikeredett. Abban maradtunk, a télen biztosan megtalálja valamelyik banános láda mélyén; a következő júniusra, amikor indul az új szezon, hozza. Nekem speciel az új szezon júliusban kezdődött, de az elefánt nem felejt, rögvest elkerekeztem a tőlünk három kilométerre terpeszkedő dobozgyűjteményhez. Az antikvárius sógora tartott ügyeletet, mentegetőzött, hogy rémlik valami, de napokon belül átveszi az áru fölötti uralmat a rokon, majd ő. Ám a rokon mégse jött a következő héten, sőt az azt követőn se – mint kiderült, Olaszországban nyaralt –, csak én mentem hétről hétre érdeklődni, megtalálódott-e már az óhajtott könyv.
   A fejezet legelején említett időpontot kevéssel megelőzően, még délután, a kánikulai Balatonban ázva jutottam arra az elhatározásra, hogy amint vizes fürdőnadrágomat szárazra cserélem, betekerek a könyveshez, négy-öt napja nem jártam nála, rákérdezek. Lassan vége a vakációnak. És félúton hirtelen megéreztem: meglesz! Mostanra meglesz!
   Nem is támadtam rá rögtön, előbb átnéztem ötven dobozt, de nem emeltem ki semmit. Minek gyarapítsam a házi könyvtárat, úgyis dupla sorban porosodnak egykor dédelgetett kedvenceim, a hatezer kötetet meg úgyse olvasom még egyszer végig, bölcsebb hát, ha inkább kezdem fölszámolni a polcokat. A könyveknek megvan a sorsa, ne a gyerekek bajmolódjanak velük idővel… De erre a Beszélő III-ra (1987-1989) kivételesen nagyon ácsingóztam.
   Mire is? Az 1992-ben könyvben, legálisan kiadott huszonhét, a nyolcvanas évekből származó szamizdat folyóiratszámra. (Ifjú olvasók kedvéért: a szamizdat ellenzékben írt, sokszorosított és terjesztett kiadvány. Mára kordokumentum és legenda.) Te meg, Olvasó Barátom, tudod: a magam fénykorának az 1986 és 1990 közötti négy esztendőt tekintem, amikor az „egyik oldalon” híradóztam. Ideje, hogy a „másik” tükrébe is belenézzek.
   Nem merülnék múltba, ha nem gondolnám tünetnek, amikor egy mindennapos történés emlékeket hoz felszínre, az emlék meg további mélységekbe ás. Vagy evvel te is így, nem?
   Bő negyed százada, 1992-ben, amikor a három, vaskos és hatalmas kötet megjelent, egy tévéműsor szerkesztőségében főnökösködtem. (Megtörtént, megbántam, mindegy.) A kiadó (név és cím az impresszumban), küldött nekünk tiszteletpéldányt, mutatnánk be. Állt a mű a szobámban hetekig, amikor egy kolléga (név és cím a fejemben) rákérdezett, mi tervem vele.
   – Semmi – mondtam. – A szerkesztőségé.
   – Szerkesztőségi könyvtár nem létezik – köhintett a kolléga –, vagyis, ha neked nem kell, én szívesen hazaviszem.
   Nem emlékszem, reagáltam-e bármit, csak arra, hogy másnap már nem görbítették a súlyos, halványsárga kötetek a polcot.
   Egész életemben presztízskérdést csináltam abból, hogy soha ajándékot el ne fogadjak. Képzelheted, kísértések adódtak bőven, ám a magánelszámolásomban fontossá vált a tudat, hogy megvásárolható nem vagyok.
   Kétszer mégis botlottam.
   Először pályám legeslegelején, amikor a Lapkiadó Vállalat kiadói részlegéből végre egy szerkesztőségbe helyeztek át. A büszkeségtől a fellegekben járva kaptam a megbízást, hogy írjak a főváros akkor egyetlen taxitársaságáról. Valahol a város peremén székhelyeztek, oda villamosoztam ki, személyesen beszélendő az illetékes igazgatóval. Összeszedtem a szükséges információkat, megköszöntem, elköszöntem, amikor a hatalmasság megkérdezte, hogyan jutok vissza a szerkesztőségbe. Hát, ahogy jöttem, villamossal, feleltem. Na, szerkesztő úr, mondta, itt egy kupac taxiutalvány, menjen kocsival. Ugyan, dehogy, szabadkoztam, jó nekem a villamos, csakhogy az igazgató a tömböt becsúsztatta a zsebembe.
   Fölszálltam a villamosra, bekopogtam a főszerkesztőhöz (név és cím a fejemben), letettem az asztalára a pakkot, mondván, a cég a szerkesztőségnek küldi.
   Térdére ültetett engem akkor a sokat tapasztalt főszerkesztő, megsimogatta nekem akkor hajkoronától ékes buksimat, és e szavakat intézte hozzám.
   – Fiam, a becsületnél nincs meghatóbb, de ha a szakmában elterjed, hogy becsületből is lehet dicsérő cikket írni, a cégek a továbbiakban nem ajándékozzák meg az újságírókat. Rólad meg előbb-utóbb kitudódik, hogy te indítottad el a lavinát, és akkor téged kigolyóz magából az újságíró-társadalom. Vagyis gondold meg, mit csinálsz a jövőben – avval barackot nyomott a fejemre, és ugyanavval a mozdulattal a saját zsebébe tuszmákolta a tömbnyi taxiutalványt.
   Akkor fogtam gyanút, hogy a világ mégsem teljesen úgy működik, ahogyan képzelem, a pályán meg, amelyre álltam, elszórva akadhatnak korrupt alakok. De majd átvesszük a helyüket mi, becsületesek és tiszták, hogy tisztességes és igazságos hazát építsünk!
   Másodízben akkor botlottam, amikor már a híradó első kiadásának szerkesztői székéből építettem a tisztességes és igazságos hazát, sőt már későbbi nejem is föltűnt a láthatáron. Akkor már, bizony, én küldtem ki riportra egy fiatal süvölvényt (név és cím a fejemben), aki a forgatásról visszatérvén beszámolt a beszámolandókról, majd egy díszdobozt nyújtott felém, mondván, a cég a szerkesztőnek küldi, aki leadja az őket bizonyára jó színben föltüntető tudósítást. Tanító célzattal meg is jegyeztem ifjú kollégámnak, hogy ilyesmit nem fogad el egy tisztességes és igazságos újságíró, mert akkor, ugye, hol marad t. é. i. haza és a független sajtó. Mire ő vállat vont, és a zacskót a lábamhoz téve indult a vágószobába.
   Este meséltem leendő feleségemnek a történetet. Hülye vagy, háborodott föl, ha most azonnal nem is rohansz vissza az ajándékért a tévébe, de holnap eszedbe ne jusson nélküle hazajönni! Amiről az imént beszéltél, az a világ legexkluzívabb, legdrágább parfümje!
   Csapdába csaltam magam: hazavittem. Máig pironkodom miatta. Onnan kezdve soha semmi megkísértést el nem mondtam otthon. És, becsületszavamra, soha többé nem fogadtam el semmit. Hogy bekövetkezett-e, amit első főszerkesztőm jövendölt? Szavamra, nem. Viszont, utólag visszatekintve, sokra se vittem. Illetve… a magam mércéje szerint rengetegre. De, barátaim, érnek-e bármit is a magánmércék?
   Jut még egy megkísértés eszembe. Az is a tévés időkben történt. Megkeresett egy gyártásvezető (név és cím a fejemben), hogy volna egy maszek meló, éppen nekem való. Reklámfilmhez kéne szöveget írni. Megnevezett egy csábítóan magas összeget, amíg én szombat-vasárnap dolgozom, megnézte, úgyse vagyok hétvégére beosztva, hoz egy videomagnót meg néhány nehezen hozzáférhető filmet, hogy a család se unatkozzék. Jópofa kihívás volt, alakuló munkakapcsolatunkban láttam fantáziát és távlatot. Csakhogy amikor a gyártásvezető jött a kész anyagért, és nyúlt a zsebébe, hogy azonmód kifizessen, a tekintélyes summát előbb az asztalra számolta, utóbb a felét visszaszámolta a zsebébe, megjegyezvén, az neki jár azért, hogy mellékjövedelmet szerzett nekem. Lám, kacsintott, mindketten jól jártunk. Csak annyit morrantottam neki, hogy engem többé ilyen fölkérésekkel ne keressen.
   – Te mekkora marha vagy – csapta hóna alá a videomagnót kazettástól.
   Ma már, ahogyan körülnézek a világban, érzékelem, mekkora marha voltam. (Szűkülő lehetőségeim közt az maradtam ma is.) Mégse bánom, elvégre a Beszélő összkiadásának három kötete, amely huszonhat éve 1890 forintba került, már nálam. Az első kettőnek darabja 300-ért, a harmadikat meg megkaptam grátisz, rajtam kívül úgyse kell a kutyának se.

   (Zamárdi felsőn, 2018. augusztus 13. és 19. között.)