Lájv Szümptömsz 9.
Múltidézés, esélylatolgatás és tervszövés

   Na, akkor vége. Mármint a vakációnak. Nyolc és fél éve, amióta tanárkodom, vakációnak nevezem a nyarat. Valaha szabadságnak hívtam. (Nem nyelvészkednék, miért ivódott a honi közbeszédbe e – szerintem – generalizáló szinekdoché: nyilván azért, mert amikor dolgozunk, azt mi, magyarok rabságnak tekintjük. Álpetőfieskedő ellentétpár ez.)
   De vissza a gyökerekhez, 1974-es munkavállalói nyitányomhoz. Két hét szabadság (azaz szabad szombat nélküli, tizenkét fizetett pihenőnap) illetett, és fokozatosan jutottam el odáig, hogy a különféle beosztásokból kiírathattam magam négy, egybefüggő hétre. Tettem ezt a tévés időkben. Egyszer adatott csak meg hathétnyi, egybefüggő kimaradás: 1990-ben, amikor a tévéhíradó első kiadásának felelős szerkesztőjeként három hónap szilenciumra ítéltettem – érdekel valakit a történet? –, amivel egyébként megtették nekem azt a szívességet, hogy az év júliusában és augusztusában gyakorlatilag nyaraltam.
   Mint az utóbbi, lassan egy évtizedben, amikor ugyancsak vígan nyaralhatok.
   A honi iskolarendszer ugyanis így találtatott ki. Mivel – sok kollégámmal karöltve – a tanév végén érettségiztetek, mi, tanárok – a mi sulinkban – június legvégén, az esti, érettségi bankett napján tartjuk tanévzáró értekezletünket, aztán igazgatónk döntésére közvetlenül az augusztus 20. utáni valamely napon meg már tanévnyitó tanári értekezleten találkozunk újra.
   Az idén ez nekem, személy szerint, hét, egybefüggő hét vakációt eredményezett annak tudatában, hogy augusztus 22-én kilenckor vagyok köteles munkahelyemen megjelenni.
   Talán túlmagyarázom a dolgot?
   Valaha, legendás időimben, amikor négyszer hét napot nyaraltam (a szénanáthám miatt mindig augusztusban, addigra múlt el ugyanis), az első héten kipihentem magam, a másodikon regenerálódtam, a harmadikon föltöltődtem, a negyediken meg már vártam, hogy újra dolgozhassam. Most meg? Két hét, mire kipihenem magam, illetve igazán már sose pihenem ki magam, sose regenerálódom, a föltöltődés és a várakozás viszont egybecsúszik, többnyire az előbbi rovására. Mintha immár állandóan csak várnék, várnék és még várnék.
   Meg ne ijedj, Kedves Olvasó, nem nyafogok! Elvégre én vártam, hogy kezdődjék a tanév. Megmondom őszintén: szeretem a sulit. A suliban meg a kölyköket. Szeretek magyar nyelvről, irodalomról, filmről, médiáról – ezek a tárgyaim – csevegni velük. (Igaz, többnyire én csevegek, ráadásul többnyire kijelentő, ritkább esetekben óhajtó mondatokban, de azért igyekszem kérdőkben is. Ne feleltetésre gondoljatok!) Amit meg nem szeretek az iskolában, avval nem foglalkozom. Életkoromból (is) adódóan megtehetem, továbbá csaknem hatvanan vagyunk pedagógusok, ami akkora tömeg, hogy ha valaki nem rokonszenves, elkerülhetem. Bizonyos jelenségeket meg kimondatlanul is félvállról veszek: különböző munkahelyeken és munkakörökben ugyanis kitapasztaltam, hogy a problémák zöme magától oldódik meg.
   Ha semmit nem, ezt megtanultam életem korábbi három, kiemelt színterén (színpadán): különválasztani azt, amit tényleg nekem kell megcsinálnom attól, amit nem. Akkor kötelező majd abbahagynom közéleti ténykedésemet, amikor erről a tudományomról megfeledkezem.
   A nyaram fő témája, barátaim, éppen a hogyan tovább volt. Jöttem-mentem Budapest és Zamárdi felső között (vakáció idején máshol nem is jártam), ha az egyik hazámban voltam, hát ott, ha a másikban, hát ott törtem a fejemet, merre a merre. Elmondom a lehetőségeket, merthogy a jelenlegi jogszabályok szerint én az 1956-os születésemmel 2020. augusztus 10-től nyugdíjra jogosulttá válok. (Tudja fene, két év múlva majd kötelezően, avagy sem.)
   Egy. Alig huszonnégy hónap, hétszáztizenöt nap múlva, negyvenhat esztendőnyi munkaviszony után megkezdem jól megérdemelt, halálomig tartó pihenésemet.
   Kettő. Papíron nyugállományba vonulok, de valahová visszadolgozom.
   Három. Mintha mi sem történt volna, dolgozom tovább, nagy valószínűséggel ugyanott, ahol az utóbbi években. Addig ameddig.
   Négy. Azért hagyjunk nyitva egy kiskaput: ki tudja, két év alatt mit hoz a sors. (És most csak jóra gondoljunk.)
   Egyet szeretnék: hogy a döntés az én kezemben legyen. Hogy ne mások döntsenek rólam. Átérzitek, ugye?
   Kedden kora délután hazaértem hát a Balatonról, és másnap kora délelőtt bementem budavári iskolámba. Ismerjük ezt a félig keserű, ám félig édes érzést, bár ilyenkor nincs idő köldöknézésre, mert sodródni kezd az ember az áramlatokkal. (Szeretek áramlani.) Sodortak engem is a teendők: hirtelen délutánba hajlott az idő. És addigra feladatok garmadája halmozódott föl! És betelt a következő hét előjegyzési naptára, és szeptember 3-án jönnek a kölykök, és 4-én tanítás órarend szerint…
   Említettem már, hogy szeretem a sulit?
   Saját gyártású gyerekeim avval szórakoztatnak, hogy romantikus jövőképeket festenek elém. Szerintük, ha majd abbahagyom (azaz nyugállományba vonulok), továbbra is Budapest és Zamárdi felső között ingázom, csak avval a különbséggel, hogy az év tizenkét hónapjában teszem. És ugyan egy tóparti üdülőhely télen unalmas, de a kutyák – mert két vizslát látnak mellettem – kitöltik napjaimat itt is, ott is, fönnmaradó időmben meg esetleg foglalkozhatnék avval, amivel amúgy is: olvasással, írással, kézirataim rendezésével, memoárjaimmal.
   „Oh, lassan szállj, és hosszan énekelj, haldokló hattyúm, szép emlékezet!”
   Esetleg választhatnék, hogyan szeretném befejezni? A színésznő Tolnay Klári megoldása rendkívül rokonszenves. Nyolcvannégy évesen állítólag este leült kedvenc foteljába keresztrejtvényt fejteni, és reggel ott találták holtan, kiejtve kezéből újságot, ceruzát. De nagyon szimpatikus Arany János technikája: kiment a Múzeumkertbe, kigombolta a felöltőjét, hogy megnézze az óráját, akkor hűlt meg, aztán hat nap alatt elvitte a tüdőgyulladás. A történet egyetlen szépséghibája, hogy költőnk hatvanöt évesen művelte mindezt. De például Emci néni, Zamárdi felsőn, immár a kilencvenhetediket tapossa, egész nap a kertjében serénykedik, és szerintem – kapával a kezében – ott fog újabb kilencvenhét év múlva eggyé válni a földdel!
   Ha már életem alkonyára tanárt faragott belőlem a sors (vagy a Gondviselés, ahogy tetszik, Kedves Olvasó), egynémely kollégám nélkül igen, de a kölykök nélkül pillanatnyilag képtelenség elképzelnem az életemet. Nem föltétlenül azért, mert öregszem: gyönyörködöm az ifjúságban (akiknek akár a nagypapájuk lehetnék). Egyrészt önzetlenül: önmagukért. Másrészt önző módon: önmagamért. (A kettő persze kölcsönhatásban áll.) Rengeteget tanulok tőlük. Én itt felejtődtem a huszadik századból, és ők mutatják meg nekem a remélve reméltet, a huszonegyediket. Tőlük értesülök, mit kell megnéznem, meghallgatnom, netán elolvasnom. Kiben bíznék, ha nem bennük? Mi már nem fogunk itt jövőt építeni – amikor adódott lehetőségünk, magánvéleményem szerint, nem éltünk vele, ami keveset meg csináltunk, azt meg elszúrtuk –, de ők néha engedik, hogy bepillantsak a kulisszáik mögé, ahol, előlünk titkolva, már építgetik az új világot. Átlépnek a fél évezredes betűkultúrából a képkultúrába. Megtanulnak két hüvelykujjal írni. A szemhéjuk belsejére vetítik majd a kódjaikat.
   És ha adatik még idő, és ha adatik erő, hogy tegyem, megmutathatom nekik Rimbaud verseit, és esetleg lesz köztük olyan, aki Arthur kedvéért tanul meg franciául. És ha és ha és ha, akkor érteni fogják Ady öngerjesztő bódulatát és József Attila historikus borderline-ját, mert beszélik majd az ő nyelvüket is, és fölfedezik két film feleselését, mert érteni fogják a filmnyelvet is, és majd olyan médiavilágot teremtenek maguknak, amely helyére állhat a mi, magunk tönkretette sajtónknak. Miért ne kívánnék magamnak boldog új tanév(ek)et?

   (Zamárdi felsőn és Budapesten, 2018. augusztus 20. és 26. között.)