A tévébemondó

   A tévébemondót, minden emberi mivolta dacára, a nagy „Brehm” a gerincesek törzsének második legnépesebb osztályába, a madarak közé sorolja. Szerinte ugyanis ő a televíziócoccusok nemének legszárnyalóbb és legszínpompásabb faja.
   A tévébemondó műsorok ismertetésére, hírek, közlemények beolvasására szakosodott, rezzenéstelen ábrázatú élőlény, aki valaha még a legunalmasabb párthatározatot is úgy tudta elmondani, hogy az ember végigizgulta, a végén egymásra találnak-e a szerelmesek.
   A tévébemondó különben is mindent tud: szemet gyönyörködtetően kinézni – a nőstények begyük tollazatával, a hímek tiritarka farktollaikkal hívják föl magukra a figyelmet –, továbbá fülbemászóan trillázni, ráadásul a tévébemondó még a hangsúlyt is képes oda tenni, ahová kell, pedig azt aztán végképp senki el nem várná tőle.
   A tévébemondó egyes egyedei egyébként itt-ott napjainkban is föllelhetőek, de mert maga a faj kipusztulóban van, törvényesen is védetté kellett nyilvánítani, bár egyes törvénytelen helyeken adnak még ki rájuk vadászati engedélyt. E jelenség előtt – az engedélykiadókat és a vadászokat leszámítva – mindenki értetlenül áll, mert nincs élőlény, aki ne szeretné a tévébemondót.
   Származáshelyének hozzáértők a színházak peremvidékét jelölik meg, esetleg újság- vagy rádiós szerkesztőségek pampáit és mocsarait, de erre nincs megalapozott bizonyíték, mert ősei között hagyományos foglalkozásokat űző zsurnaliszticusokat is fölfedezhetünk, így például kertészt és kovácsot, takácsot, mi több, vargát is.
   A tévébemondó első példányait – legalábbis a mi faunánkban – az ötvenes években figyelték meg. Egyesek állítólag a közeli rádiós fennsíkokról tettek kisebb kirándulásokat távolabbi vadászmezőkre, talán kíváncsiságból, talán mert fogyatkozott arrafelé táplálékuk, a pénzmag. Az Erdeikláricusról és a Pintérsándoricusról több madárleső is állítja, hogy ötvenöt éve, napra pontosan 1954. szeptember 2-án röpült a filmgyár területére, ahol éppen az első magyar televíziós műsort vették föl, és amely produkcióban – mások mellett – szerepet kapott a Bángyuricus is, akinek csőrlenyomata a legértékesebb leletek közé tartozna, ha előkerülne. E műsort egyébiránt a Mezőgazdasági Kiállítás és Vásár látogatói, valamint a budapesti Corvin Áruház kirakata előtt lézengő ritterek vételezhették szemügyre, ily módon ők a tévébemondó első tanúságtevői.
   A tévébemondónak, miként arra föntebb már utaltunk, egyaránt ismertek nőnemű és hímnemű egyedei. Egy jelentősebb csapatuk a fővárosi Szabadság téren csipegetett morzsákat, viszont cáfolhatatlan bizonyítékaink vannak arra, hogy tévébemondó tévébemondóval nem párosodik. A tévébemondó társas lény, valahogy mégis magának való.
   Tisztelet a kivételnek, a tévébemondó nem éri meg nemzetsége korának legvégső határát, bár van tudomásunk hatvanhét évet is megélő tévébemondóról! Az első ismert egyedeknek azonban jóval kevesebb idő adatott: a Hódosicusnak például harmincöt, a Lénárdjuditicusnak negyvenkét, a Vargajóskicusnak ötvenkét, a Tamasieszticusnak ötvenhárom, a Takácsmaricusnak ötvenkilenc év méretett. Tiszavirág létüket bizonyítja, hogy később a Hajasicusicusnak is mindössze harmincnyolc év méretett! Eme, a zsurnaliszticusok körében nem ritka jelenségért állítólag a stresseura nevű féregtörzs felelős.
   A tévébemondónak több alfajtája is van. A fészekrakó tévébemondó arról ismerszik meg, hogy kizárólag saját közegében, kamerák, mikrofonok, telegépelt papírlapok, púderpamacsok és cukros tojássárgáják között képes létezni, és ha bármelyiktől megfosztják, nem bír tovább röpülni. A túlélő tévébemondó viszont kiválóan alkalmazkodik változó környezetéhez, azaz ha például műsorvezetőre (ld. lexikonunk későbbi szócikkeit – a szerk. megj.) van szükség, tollazatot tud váltani. Van továbbá a pályaelhagyó tévébemondó, aki azonban annyira elrejtőzik, hogy többé bottal se üthető a nyoma (ld. vadászati engedély).
   A tévébemondót nem nehéz megkülönböztetni a televíziócoccus más fajaitól. A tévébemondó mindig jólöltözött, jólfésült és jólsminkelt. Erre szüksége is van, mert a darwini értelemben vett „struggle for life”-ban e fegyverzet nélkül esélytelen. Harci díszeiről azonban csak akkor szerezhetnénk bizonyságot, ha szemtől szembe találkoznánk vele, erre pedig mostanság szinte semmi esélyünk. Aki ellenben látott életében tévébemondót, az máig tépelődik azon, van-e neki főfele alatt alfele! Ennek következtében terjedt el az élővilágban az a nézet, hogy esetleg fönt jóképű egyedeknek netán lúdtalpa, rosszabb esetben ólába van odalent, vagy esetleg bájos arcvonásokhoz lejjebb túl lapos, esetleg túl gömbölyded formák társulnak. Ezen ismertetőjegyek folyományaként egyébként a tévébemondót a néző mindig is magához hasonlatosnak, vagyis családtagnak tekintette.
   Ha hajléktalanná vált tévébemondót látunk az utcán, éppen ezért ne fordítsunk hátat neki: addig ingereljük az alvó tévébemondót, amíg magához tér és újra szólni kezd.