A monoszkóp

   Ülsz, bámulsz magad elé. 
   Nincs könnyű dolgod: talán nem is élsz még. Vagy már meghaltál azóta.
   1957-írnak.
   Kádár a király, ez átmenetileg eldőlni látszik, hatalmon a munkás-paraszt kormány, ez mind szép (vagy csúnya), viszont neked tévéd van! Kevesen vagytok ebben a zártkörű tulajdonosi klubban: alig ötezren. A Szabadság téren meg, a hajdani tőzsdepalotában vagy a Lenin Intézet hűlt helyén, tudja fene, mi éppen a neve, még kevesebben. Mármint azok, akik avval foglalatoskodnak, miféle műsorral töltsék ki az adásidőt. Az adásidő egyébként meglehetősen szűkös: hétről hétre néhány megbecsült nap néhány órácskája csupán. Túlzásokba véletlenül se essék senki.
   Mereszted a szemed az új bútorra, amely máris lakásod kitüntetett helyén terpeszkedik: részint neked kell rálátnod, részint másoknak észrevenni, mid van neked! Lesznek, akik majd átcipelik hozzád a sokadik szomszédból is a sámlijukat, ha meg elmennek, mert elsötétült a képernyő, te letakarod a fadobozt, esetleg kis nippet teszel a tetejére, arra meg vázát.
   De most valami villog! Méricskéled a furcsa ákombákomot, tanulod hozzá az új szót.
   Mo-nosz-kóp.
   Vízszintesen, függőlegesen és srévizavé fekete vonalak fehér alapon, körök, sugárnyalábok, csökkenő-növekvő téglasorok, néhány szám meg két szó némi gót betűs stichhel, az első ugyan nagy kezdőbetűvel, de a második kicsivel: Magyar televízió.
   Ollala, február! Kicsit elsétálsz nosztalgiázni a Múzeumkert mögé – de jó, hogy téged nem sitteltek le, pedig néhány hónapja még többedmagaddal követelted ugyanott a szabad magyar rádiót –, megcsodálod a Pollack Mihály tér sok vihart látott aszfaltján ácsorgó, autóbuszszerű alkotmányt. Az oldalán, mint nemrégen a vér a pesti utcán, fölirat piroslik: MAGYAR TELEVÍZIÓ. Rosseb se tudja, hogy imperialista cucc az egész: az angol Morris gyárban készült, belső berendezése pedig a híres-nevezetes cambridge-i PYE televíziós cég műve.
   Nem emlékszel, havas volt-e az a február. Hideg-e. Fogvacogtató-e.
   Lődörögnek ott rajtad kívül néhányan: a fehér szakállú Bilka Pali bácsi bizonyosan, Szentirmai Éva szőkén, Kenyér Joci túlsúly nélkül, no meg a néhány éves Dunavölgyi Peti, aki honnan is sejtené, hogy egyszer majd tévétörténetet fog írni.
   Ötvenhétben evvel a sétával sikeredik túlnőnöd a csöndet. A sarjadó fű alatt beszélik, hogy a börtönudvarokon történik ez-az, arról viszont, hogy Imre bácsiék hogyan telelnek át Snagovban, fogalmad sincs. A házfalakon halványodnak a MUK! föliratok, márciusban senki nem kezd újra semmit, viszont húsvétkor – hja, kenyérrel és cirkusszal el lehet bűvölni a népet – futballtornát rendeznek Pesten. Puskás ugyan már Madrid, Kocsis és Czibor Barcelona felé kacsintgat az idő tájt, rebesgetik legalábbis, de Grosics, Bozsik, Hidegkúti akár játszhat is: talán magyar-francia meccs lehet, talán nem is hivatalos, az első félidőt Szűcs Ferenc, a másodikat Szepesi György közvetíti. Szűcs Feri később meg is jegyzi, hogy szerinte olyasféle szerep vár a televíziós sportriporterre, mint a némafilmek korában a magyarázó emberre...
   Április legutolsó estéjén odahaza ülsz, és nyomogatod, tekergeted a tévéd gombjait. Azt nem látod, amikor a később majd székházként emlegetett épület negyedik emeletének – ahol mindössze három-négy irodában elfér az egész távolbalátós vállalat – egy szobájából kirámolják a bútorokat, becipelnek viszont egy nagy kerek asztalt és öt fotelt (ki emlékszik majd arra, honnan szerezték); négy a néhai tanácsköztársaság négy veteránját illeti, az ötödik Randé Jenő rádióriportert. Beállítanak továbbá néhány lámpát, betolják a közvetítőkocsi három kameráját: és akkor a ködből alakok bontakoznak ki: szemed láttára, füled hallatára beszélgetnek régi május elsejékről. Lehet, hogy unod, lehet, hogy vadromantika, de akkor sem vagy egyedül: egy rögtönzött stúdióból az első élő tévéműsor.
   Másnap, május elsején, Randé – aki belülről hosszúnak és vontatottnak érezte a dolgot –, azt hiszi, tréfál vele az az ismert művész (neve a feledés homályába vész), aki gratulál neki a műsorhoz. Ahhoz, hogy televíziónk már ilyet is tud.
   Ezt mondta: televíziónk.
   Kezded te is a magadénak érezni.
   Május elsején reggel a Városligeti fasor – korábban Gorkij fasor, még korábban Vilma királyné útja, ha nem zavarodsz utólag bele a folytonos utcanév-változtatásokba – és az Aréna út-Dózsa György út kereszteződésében áll a közvetítőkocsi. Élőben a Hősök teréről, a több százezres Kádár-nagygyűlésről Kovalik Károly és Szepesi György riporterkedésével.
   Látod, ahogy rád kacsint az ország első embere.
   Élsz, halsz: műsorzárás után sokáig elnéznéd még a monoszkópot.