(52. lecke) GyIK – Hogyan olvassunk Lájvszkúlt?

     Ülve? Állva? Fekve?

     Erre a kérdésre nincs egyértelmű válasz, de talán leginkább ülve. Készítsünk a székünk mellé egy csésze kakaót (nagykorúak esetében egy pohár száraz vörös bort), tegyük magunk mellé a telefonunkat, hátha olvasás közben halaszthatatlan ügyben hívnak bennünket, esetleg esemest akarnánk írni. Helyezkedjünk el kényelmesen, netán puha, meleg pléddel takarjuk be fájós térdünket, aztán vegyük kezünkbe a könyvet – nem túl vastag, nem túl nehéz, ugyanakkor enyhén bonyolult lapozni –, és kezdjük azonmód az elején. Vagy üssük föl a közepén, a végén, végtére is egyre megy: időnként kortyoljunk bele a kakaónkba (borunkba). Adjuk át magunkat a földi hívságoknak.

     Figyelmesen? Figyelmetlenül?

     A Lájvszkúlt mindenképpen figyelmesen érdemes olvasni. Talán nem is egyszer, hogy olvashassunk a sorok között is. Először fussuk át a szöveget, hogy sztoriban legyünk, aztán morzsolgassuk aprólékosan, szavanként. Ha valamilyen rejtélyes úton hozzáfértünk a Lájvszkúlösszes egyetlen létező példányához, elmélyedtünk benne, a történetek és a szereplők szívünkbe férkőztek, ám fogalmunk sincs, ki kicsoda, elegendő, ha csupán beleéljük magunkat a mesébe. Ám ha minden egyes szereplőt fölismerünk – még ha néha el is bizonytalanodunk, mert azt vesszük észre, hogy két, esetleg több valós alakból gyúródott össze egy képzeletbeli –, máris homlokunkra csaphatunk, és nekirugaszkodhatunk újra.

     Jó hangulatban? Rossz hangulatban?

     Semmiképpen ne olvassuk olyankor, ha nem vagyunk jó passzban! Csak úgy, kötelességszerűen, kifejezetten fölösleges olvasni: a Lájvszkúl világára érdemes ráhangolódni. A természetes utat javasoljuk, semmiképpen nem a mesterségest! Továbbá a Lájvszkúl nem gyógyszer bajainkra, ezt sose feledjük! Abból tudjuk hitelt érdemlően megállapítani, valóban lájvszkúlisták vagyunk-e, mennyire türelmetlenül várjuk az új fejezetet. Vajon a vasárnapi ebéd közben jelentkeznek már az elvonás tünetei? Vasárnap este pedig – csak félszemmel, csak fejfájást színlelve – figyeljük-e a postaládánkat, érkezik-e bele küldemény? És ha csak este nyolc után érkezik, eltölt-e bennünket addigra aggodalom?

     Mit tegyünk, ha hibát találunk a szövegben?

     Ha ún. sajtóhibát, pl. elütést, betűtévesztést stb., azonnal értesítsük a szerzőt, hogy javíthassa. Ha helyesírási hibát, tegyünk úgy, mintha nem vettük volna észre, nehogy kínos helyzetbe hozzuk a szerzőt. Ugyanez a teendő stiláris hiba esetén (bár esetleg óvatosan, talán kérdés formájában inkább mégis jelezzük neki). Ha ellenben tartalmi hibára bukkanunk, azt bátran közöljük a szerzővel! Minden esetben két szempontot kell mérlegelnünk: az egyik a szerző érzékenysége, hogy ugyanis azt fölkarcoljuk-e, a másik az utókor, mert mi történik abban az esetben, ha évszázadok múlva kizárólag a Lájvszkúlból rekonstruálható a világ…

     Méltányoljuk-e a szerző törekvéseit?

     Tudnunk kell, hogy a Lájvszkúl, miként maga a Lájv is, közönséges cikksorozatnak indult, és hogy egyáltalán elkészült belőle ötvenkét fejezet, az – ha teljesen nem is, de – kizárólag a véletlen műve. Létezhetne olyan kritikus, aki azt mondaná: ez már döfi! Mármint az, hogy történhetett bármi, minden hét minden vasárnap estéjére – na, jó, néha hétfő reggelre – új fejezettel bővült a mű. De ne feledjük: a látszat néha csal! Ám ezt tekintsük a szerző magánügyének.

     Pedig?

     Pedig! Ez volt az az év (jegyezzük meg a pontos napot: 2013. május 13., hétfő), amikor – 2004. szeptember 20-hoz képest – a Lájvszkúl szamizdat lett. A hirado.hu e napon szüntette meg a Szabadság tér című rovatot, amelynek keretében a Lájv, a Lájvszkúl addig megjelent. (Négyszázötvenegy fejezet, konkrétan a kilencedik évfolyam harmincharmadik fejezete után.) Ez persze csak ebből a néhány héttel későbbi, 2013. június 3-án kelt magánlevélből derült ki. „Kedves V. S. M., nem tudom, hogy mennyire jutottak el az információk Önhöz, vagy mennyire tájékoztatták Önt a vezetőség részéről, de tudtommal már egy jó ideje megszűnt a Szabadság Tér rovat, amiről elvileg írtak is Önnek egy levelet. Amennyiben nem történt ez meg, akkor most már tisztázódott a kérdés, habár nekem is furcsa, hogy a szerzőket miért is nem értesíti egy ilyen gyökeres és drasztikus változtatásról a vezetőség, vagy bárki. Sajnálom, üdvözlettel…”, és az aláíró nevét nem írjuk ki, nehogy a mai világban (vagy az eljövendőben) kellemetlensége származzék a személyes véleménnyel fűszerezett kiszivárogtatásból.

     Hol olvasható a Lájvszkúl?

     Egyrészt a szerző magánarchívumában, másrészt annak a néhány olvasónak az esetleges magánarchívumában, akiknek kifejezett kérésére a szemérmes szerző hétről hétre elküldi az új fejezetet. E zárt körbe kevesen tartoznak, de az elmúlt hónapokban, amikor a tagságot nem föltétlenül várta hétfő reggelente a megszokott heti szellemi táplálék, mindannyian jelét adták ínségüknek… Ó, hány szerző mondhatja el, hogy vannak olvasói?! Egyébként a korábbi fejezetek különböző szervekről előtúrhatóak a neten. És ki tudja, megszületik-e egyszer a magánkiadás fóruma, a lajv.hu…

     Lesz-e a Lájv kilencedik évfolyama után tizedik?

     Lesz.

     Mi?

     A Lájvszkúl Gájd.

     A főszereplők maradnak?

     Hát éppen ez az! Maradnak, és még főbb szereplőkké válnak. Bizonyos mértékig a történetük is tovább íródik, bizonyos mértékig a jellemrajzaik is kiteljesednek. És mert a Lájvszkúl nem üzleti vállalkozás, sőt kereskedelmi célokra sem fölhasználható, tehát kockázatmentesen fordulhatunk hozzá, ha kíváncsiak vagyunk az archetípusokra.

     Tartozunk köszönettel bárkinek?

     Persze. Elsősorban azoknak, akik – sok esetben tudtukon kívül – önmaguk személyiségét adják ahhoz, hogy belőlük rajzolódjanak ki a Lájvszkúl alakjai. Köszönjük továbbá azoknak, akik életben tartják a sorozatot avval, hogy szánnak rá hetente negyed órát, amíg végigolvassák. És köszönjük azoknak, akik időnként előbukkannak a szerző emlékezetéből, éppen akkor, amikor abbahagyná, megérintik a vállát, és néhány szót súgnak a fülébe. A szerző ilyenkor mintha ellibbenő illatfelhőt szippantana be, netán cigarettafüstöt, alkoholpárát, aztán…

     Van élet a Lájvszkúlon kívül?

     Van.

     (Budapesten és Zamárdi felsőn, 2012. szeptember 24. és 2013. szeptember 16. között)