(48. lecke) Hogyan abriktoljuk önmagunkat?
Délelőtt lehetett tán, legföljebb délután: húztam, ameddig húzhattam, hogy kinyissam a szemem. A lehető leglassítottabb fölvételként tört rám a sötét fölismerés, áttűnve a világos értetlenségbe: előbb a fejem búbjáig belepirultam, aztán elsápadtam.(Önabriktolási konstans szerelmi téren.) Egyszerű. Időtlen idők óta nem láttam az Est, és amikor – különösebben számolnom se kellett – rájöttem, hogy még legalább két, iszonyúan hosszú és rettenetesen lassan múló hét, amíg végre megint a szemem láttára libben végig a folyosókon, naná, hogy már a puszta gondolattól is elöntött a vérszínű rémület. Viszont bevillant az is, hogy kapu, lépcsőház, osztályterem: na, ezt a rendszert kéne sürgősen rendszertelenné tenni.
A nem kötelező helyre és időre szervezett találkozást anyukám és apukám úgy hívta: randevú.
Sose hívtam még az Est randira, és az a gyanúm, a közeljövőben sem fogom. Addig, ameddig egy osztályba járunk, nem járhatunk. Ez alapszabály! A törvényt én írtam saját kútfőből, legföljebb a maga csavaros észjárásával ő is ugyanarra a következtetésre jutott, de egyöntetű döntésünknek semmi közös jelentősége.
Viszont tágra meresztettem a szememet, amikor nyilvánvalóvá vált, mindösszesen augusztus közepét írjuk, ami köztudomásúlag megszámolhatatlan mennyiségű nappalt és éjszakát jelent a világ végezetéig: nehogy már csináljak bármit, aminek köze van az iskolához! Utólag elárulhatom, e gyötrő gondolat vezetett átmeneti sápadtságomig.
(Válaszút előtti önabriktolási állandó.) Ezt a fárasztó eszmefuttatást sürgősen ki kellett pihennem. Lélekben megnyugodva fordultam a másik oldalamra. Nem is tudtam, aznap volt-e még vagy már másnap, amikor legközelebb fölébredtem.
– Tévézzek vagy gépezzek?
Súlyos dilemma előtt álltam. Anyukám sűrűn szekíroz, hogy ideje csinálnom valami érdemlegest, például kitakarítanom a szobámat, de erről a fölvetésről az a titkos magánvéleményem, minek olyasmit tisztogatni – anyukám ezt soha föl nem fogja – ami nemsokára úgyis bepiszkolódik! Apukám meg avval jön állandóan, hogy miért nem olvasok, amikor az hasznomra válna – meg úgy egyébként kötelező is –, de ő meg azt nem érti meg, én egyáltalán nem szeretném, hogy bármi a hasznomra váljon, mert én kifejezetten a hasztalant becsülöm csak valamire.
Végül gépezni kezdtem. És a leveleim között találtam egy korábbi keltezésűt, amelyre legelrugaszkodottabb képzelődéseimben sem számítottam.
– Szeretett Diákjaink! – Már a megszólításból érződött, hogy ezek csak a Bé meg a Vé összehangolt szavai lehetnek. – Még vakáció van, de már látszik a vége... Két hét múlva, augusztus 28-án reggel nyolckor néhányatok már hivatalosak az iskolába, hogy megszerezzék a tizedikes végbizonyítványukat. Úgyhogy nekik az addigi tizennégy nap még rengeteg idő, a többieket pedig arra kérjük, abriktolják őket! További élményekben gazdag nyarat kívánnak nektek ofőitek.
Amikor magamhoz tértem a megrázkódtatásból, egy teljesen lényegtelen kérdés jutott eszembe elsőként.
– Hogyan kell abriktolni?
(Önabriktolási koefficiens modern időkben.) Szerencse, hogy a válasz fölkutatásához rendelkezésemre állt a teljes világháló, hála 2013-nak. Derültek ám ki dolgok! Hogy az Eszef és családja nemrégen váratlan látogatókat kapott nyaralás közben a Bé meg a Vé személyében, akik a gyámoltalan Eszefet akarata ellenére a legdurvább módszerekkel kényszerítették arra, hogy előbb egyék a sárgadinnyéből, amit vittek neki (meg a családjának), utóbb pedig a fiúKábéval egy még le se forgatott filmmel induljon egy pályázaton, miközben a pályamunka leadási határideje vészesen közeledik. Hogy a Zévé tollal, papírra saját kezűleg írt személyes hangú levelet a Bének. Hogy a Béel a Vével vált időnként ímélt kifejezetten magánügyekben. Hogy a Kúesz mindenki számára elérhetővé tesz bizonyos maga fotografálta, maga vágta mozgóképes produkciókat, és az Eszbé nyílt színen hajkurász képeket a félosztálykirándulásról… Hogy az iskolaigazgató – nyár ide, nyár oda – fontos levelekkel ostromolja a tanárokat, akik egyik-másik üzenetet továbbítják szeretett szüleinknek is. Hogy az iskolai honlapra érdemes időnként rápillantani, mert esetenként bizony meglepő közleményekkel frissül. Zajlik az élet, és én kimaradjak belőle?
Rám valahogy a szellemi éhség után azonmód testi tör, ilyen az én vegetációm. Kimentem a konyhába, hagymát, paprikát, paradicsomot vágtam, krumplit pucoltam, fölkarikáztam egy teljes szál kolbászt, kihordtam az egészet a kertbe, ahol tüzet raktam, ahogy Winnetoutól tanultam.
(Kétismeretlenes egyenlet arról, amikor hagymapirítás közben önabriktol az ember.) Az az igazság, hogy sok minden fölzaklat engem, legkirívóbban és legfőképpen én önmagamat. Viszont történjék bármi, leginkább az nyugtat meg, ahogy nézem, milyen bölcsen pirul a hagyma a bográcsban a paprikás krumplihoz. Kevés olajba beszórom az apróra vágott hagymát… tulajdonképpen az én teljes kikapcsolódásom a hagymapucolással kezdődik. Először levágom az amúgy is levágott, de elszáradt végét, aztán a másikat, azt a bajuszosat, közben persze föltépődik a héj, de én csak a legfölsőt feszegetem le róla a kés hegyével, az se baj, ha némi hagymalé csorog az ujjamra, és napokig lemoshatatlan hagymaszag csapja meg az orromat, ha szám elé teszem a mutatóujjamat, hogy:
– Pszt!
A bográcsba szórt hagymát azonnal megsózom, hogy levet eresszen, aztán figyelem, barnul-e már a szélen egy-egy kocka. Ha igen, a fakanállal megkavarom, újra kis kupacba halmozom, mert szerintem hagymát úgy kell pirítani, ahogy a szénégetők égetik a szenet, amiről sejtelmem sincs, hogyan csinálják, de bizonyára úgy, ahogy én a hagymát pirítom.
Valószínűleg ez lehet az abriktolás, ha már a Bé meg a Vé annyira ajánlja.
Ami a paprikás krumplit illeti, azt az utolsó falatig jó étvággyal elfogyasztotta anyukám, apukám és a nővérem. A nővérem kiszaladt a boltba is, hogy hozzon hozzá savanyúságot, mire anyukám megjegyezte, olyan forró nyarunk volt, hogy magunk is eltehettünk volna kovászos uborkát, két nap alatt beérett volna. Apukámnak erről jutott az eszébe, hol tartok a nyári kötelező olvasmányokkal, egy haverom meg éppen esemest küldött, ráérnék-e másnap találkozni a parton, mert adódna néhány kérdése olyan tudományágakból, amelyekből iskolaszerte híres professzor vagyok, vagy hívja föl inkább az Est, aki legalább szorgalmas és segítőkész, ha én nem aktivizálnám magam semmiféle továbbképzésben.
Na, gondoltam félig paprikapirosan, félig falfehéren, ma éjszaka megint pirítok egy kis hagymát, csak úgy.