(49. lecke) Hogyan ápoljuk kertjeinket?
– Ki gondolná, micsoda erők mozognak a háttérben! – vonta föl szemöldökét egyikünk, amikor a vakáció végéhez közeledve már a parti támfalat támasztottuk avval az ürüggyel, hogy lelki segélyt nyújtunk azoknak, akik javító- meg osztályozóvizsgára készülnek közülünk (mert akadnak ilyen elvetemült alakok anélkül, hogy nevüket életre szólóan megörökíteném módszertanomban).– Mire célozgat? – böködtük egymást, és mindenki úgy tett, mintha nem sejtene semmit, amíg valaki végül kibökte:
– Új fiú jön az osztályba…!
– Hogyan? Jóváhagyásunk nélkül? – hökkentünk meg mindannyian, és evvel visszavonhatatlanul meglett a véleményünk mindenféle demokráciáról. Eddig ugyanis ahhoz voltunk hozzászoktatva, hogy az osztály egészét érintő döntésekben legalábbis véleményezési jogkörrel föl vagyunk ruházva! Nyár volt még, forróság Budapesten, de most az a vékony kis lepel is végképp lehullott, amely idáig fedte a titkokat.
Szerencsére kémeink változatlan intenzitással ténykedtek, a nép hatalmának nyilvános megszűnte viszont föloldotta őket titoktartási fogadalmuk alól, így aztán azonmód záporoztak az információk. A lényeg, hogy a hír igaz: tényleg jön új fiú az osztályba, és nekünk tényleg nem kéri ki a jóváhagyásunkat az álnok Bé meg a kígyó Vé.
Még most is, hogy viszonylag higgadtan forgatom vissza az idő kerekét, és próbálom úgy összeírni az eseményeket, ahogy tanultuk médián (kronologikus, azaz lineáris szerkezetben), elfog a nehezen visszafojtható gyalázkodhatnék.
Az események éppen esztendeje kezdtek fölgyorsulni, amikor nem gyanítottuk, hová fajulnak. Egy Bébékettő nevű, tizedik osztályt végzett fiú, aki eggyel járt fölöttünk, akkor indult ugyanis kilenc hónapra külföldre, hogy tökéletesítse nyelvtudását. És mielőtt elment, futólag megkérdezte a Vét:
– Tanár úr, ha visszajövök, jöhetek a tanár úrék osztályába?
A Vé meg ott, a folyosón, kizökkenve egy pillanatra szerepéből, annyit vetett neki oda – bizonyára azt gondolván, egy év alatt sok víz folyik le a Dunán (amelynek a partján ácsorogtam nemrég a haverjaimmal) –, hogy:
– Te kivételezett helyzetben vagy.
Aztán a Vé már sietett is tovább keletre, a Bebékettő nyugatra (év közben nem is váltottak levelet), persze mi, utólag, ebből a jelenetből (olyan az egész, mint egy film) következtethettünk volna arra, hogy a Vé kedvelheti a Bébékettőt, akit addig tanított, és talán sajnálhatta is, hogy a jövőben, egy tanév erejéig legalábbis, nem fogja. Illetve örülhetett annak, hogy majd megint fogja, de metodikám e fejezetében már teljesen mellékes, mit gondolt egy éve a Vé.
Az esztendő viszont – hol gyorsan, hol lassan – eltelt, időközben (tisztelet a kivételnek) mi is elvégeztük a tizedik osztályt, és a vakáció utolsó napjaiban (átmenetileg a legteljesebb titokban) a Vé levelet kapott.
– Tiszteletem, Tanár Úr! Bébékettő vagyok. Azt hiszem, itt volt az ideje, hogy küldjek egy ilyen levelet. Lenne hely a számomra az osztályban? Con mucho respeto.
A Vé persze egy kukkot se tud spanyolul, így aztán, miközben ballagott a szótárért (mert ő még ragaszkodik idejétmúlt megoldásokhoz), azon tűnődött, a „respeto” talán a „respektál”-ból ismerős… Az meg olyan „elismerés”-félét jelenthet, annak meg mi értelme, ugyanakkor a többiről halvány dunsztja se volt (hogy megbukna egy javítóvizsgán!), így aztán, amikor kiderült, hogy az a három szó ezt a kettőt jelenti:
– Nagy tisztelettel! –, akkor melegség töltötte el a szívét, bár ennek hőfokáról kémeink semminemű érdemleges viszonyszámmal nem rendelkeztek. Viszont azonmód levelet írt a Bének meg az Igazgatónak egyszerre.
– Sziasztok! Mit válaszoljak? Ami Bébékettőt illeti, mielőtt elment, kérdezte, ha visszajön, jöhet-e hozzánk. Akkor könnyedén azt válaszoltam: "Te kivételezett helyzetben vagy." Merthogy kedvenceim egyike. (Az ötszázból...) Tőlünk úgyis megy - úgy néz ki – hasonló ösztöndíjjal, csak máshová az Emá, szóval hely adódna… Talán még a mi kölkeinknek is jót tenne a vérfrissítés, mert a srác már egy éve is komoly ember volt. Vagyis én igent mondanék. Mit mondtok ti? Vé.
A Bé postafordultával válaszolt. (Furcsák ezek a mi ofőink, hogy állandóan onlájn ülnek a gépeik előtt. Persze könnyű a Bének, neki nagyon menő a telója, bárhol elolvashatja bármely levelét, de a Véé öreg és buta. Vagy…? Csak nem…? És ekkor az Eszef elárulta, saját szeme a tanú rá, hogy immár a Vé is trendibb a trendinél! Nahát! De ne térjünk el a tárgytól.) Íme, a Bé szavai:
– Mondj igent. Bé.
Mire a Vé máris írt a Bébékettőnek.
– Tiszteletünk, Diák Úr! Két szavazatod már van, a két ofőé: Bé tanárnőé és Vé tanár úré (ígéret szerint). Még várjuk az Igazgató bólintását (ha nem születtek időközben egyéb tervei veled). Jól vagy? Jó volt? Bé és Vé.
Nem kellett persze sokáig várni az Igazgató levelére sem.
– Sziasztok! Elfelejtettem szólni, de én javasoltam a Bébékettőnek, hogy írjon, mert ő mondta, hogy tavaly beszéltetek róla. Jó pihenést az utolsó napokra, szeretettel, Igazgató.
Így aztán mindannyiunk sorsa avval pecsételődött meg, hogy a Vé levelet írt a Bébékettőnek.
– Várunk az osztályban! Használati utasítás személyesen szeptember 2-án... Addig is nagy lélegzetvételeket, Vé félofő (Bé félofő nevében is).
Innen kezdve semmi se számít, mert legfőképpen az érdekel minket, milyen használati utasítást fognak adni hozzánk. Mi mindenesetre, ha ők már igent mondtak…, tavaly föllázadtunk volna még! De az idén… tudja fene. Valami olyasmit kezdünk gondolni, amit… kicsoda is?... Másik János énekel Bálint István szövegére (csak azért ismerjük, mert tudjuk, hogy a Bé meg a Vé szereti, ezért meghallgattuk, mit szeretnénk, ha szeretnénk őket):
– Szombaton szédülés, vasárnap lázadás, hétfőn a lánc, kedd kihalt, csütörtök tánc…
Mi most, szerény számításaim szerint, valahol hétfő és kedd között lebeghetünk, és a suli péntek éjfélig tart, ha értitek a metaforikus beszédet. Persze szigorúan Voltaire javaslatára kezdem ápolni kertemet (bár a Vé állítólag a telója kijelzőjére Kosztolányi arcképét tette ki), aki tavaly volt kötelező irodalomból, de okos ember persze nem olvasta el időben a Candide-ot, hiába jegyezte meg akkoriban a Zévé két partozás közt, hogy ő bizony átrágta magát rajta, és a csávó majdnem annyira jól ír, mint a mi fiúKábénk, ha vet elénk néha valami koncot.