(24. lecke) Hogyan csináljunk valamit?
Láttuk, ahogy napok óta bánatos képpel flangálnak a kistanári meg a stúdió között, de senki nem merte megkérdezni tőlük, mi bajuk. Valami nyomaszthatta őket, ez bizonyosnak tűnt. Az Est bírtuk rá, akinek megvannak a maga titkos módszerei, próbáljon információkhoz jutni.Így aztán az Es egy szép késő téli délelőttön – mert azt kifigyeltük, hogy napsütésben jobb a hangulatuk, mint borongós időben – föltűnés nélkül odaballagott hozzájuk, és csak úgy, mintegy érdektelenséget színlelve odavetette nekik:
– Hogy vannak?
Na, arra aztán senki nem számított, hogy egyetlen ártatlan kérdésre ömleni fog belőlük a panasz!
Avval kezdték, hogy már félnek bejárni a nagytanáriba, mert úton-útfélen megállítják őket a kollégák, és csepülik nekik az osztályunkat. Lehangoló történetekkel ostromolják őket, hogy minálunk senki nem tanul semmit, és hogy közülünk senki nem megy majd át se a kompetenciavizsgán, se a kisérettségin. Év végén pedig mindannyian meg fogunk bukni, és akkor jaj nekünk, mert eltörlik az osztályt a föld színéről, és még a helyét is sóval szórják be!
Mi persze jól tudjuk, hogy nem egyszerű egy teljes osztályt megszüntetni, ráadásul, ha mi megszűnünk, a tanárok állása is ugrik, hiszen ha nincs diák, nekik se lesz kit tanítaniuk, akkor meg minek fizesse őket a semmire az, aki a pénzeszsákon ül…
Kölcsönösen egymás markában vagyunk, ezt mi hajszálpontosan kimértük.
Aztán meg, folytatták a kollégák – az Es meg továbbadta nekünk –, mi nem tudunk viselkedni. Mit hallanak a múltkoriban? Hát hogy valahogy bekerült az osztálytermünkbe egy zacskó szotyi…
– Az nem szotyi volt – szólt közbe egyikünk, amikor szorosan körülálltuk az Est, aki egyébként is rendkívül halkan beszél, de most még le is halkította a hangját –, hanem tökmag!
…szóval bekerült az osztályba egy zacskó valami, amiből néhányan vígan csemegéztek, és annak rendje s módja szerint köpködték a héjat, mint focidrukker a metrón, és ennek véletlenül tanúja lett egy tanárnő. Aki szóvá tette, miféle viselkedés ez. Az urak, akik érintettek voltak az ügyben, persze zsigerből tagadtak mindent, de gyorsan ellentmondásba keveredtek önmagukkal, részint, mert ott ültek egy nagy halom tökmaghéj tetején, részint meg, mert kezükben volt a zacskó, a fogaik közt meg a magmaradék.
Állítólag szó szót követett, említődött abban a diákjogtól kezdve a szabadság fantomjáig minden, mire a tanárnő se volt rest, kimásolta a házirendből az idevágó passzusokat, amelyeket eljuttatott a tanulóifjúsághoz, mire föl a következő találkozáson a szabadságharcosok legbátrabbja, a mi hős Enelünk tájékoztatta a tanárnőt, hogy levonta a szükséges konzekvenciákat, ezért ő az iskolaépületben soha többé semmiféle olajos magvat nem fogyaszt, viszont rágóznia szabad, és a tanárnő szeme láttára be is kapott egy dinnyeízűt.
És amikor a kollégák így kipanaszkodták magukat nekik, ők meg az Esnek, még azt is hozzáfűzték, hogy ráadásul a médián se csinálunk semmit. Pedig lényegében azt csinálhatnánk, amit akarunk, csakhogy mi föltűnően nem akarunk semmit.
Az Es közvetítésével napnál világosabban megértettük, mitől lógatják mostanában az orrukat.
A hét közepén jártunk, különösebb dolgunk nem akadt, leballagtunk a partra, meghányni-vetni ügyes-bajos dolgainkat.
Arra jutottunk, hogy legalább a kisujjunkat meg kéne mozdítani értük. Szó szót követett, végül abban állapodtunk meg, hogy mindannyian maximálisan megtanuljuk a Himnuszt meg a Szózatot, mert az most memoriter irodalomból, továbbá megcsináljuk azokat az újságokat, honlapterveket, rádióműsorokat és filmeket, amelyekért annyira odavannak. Ellenben továbbra sem foglalkozunk matematikával, fizikával és informatikával, valamint se az első, se a második kötelező nyelvből nem tanuljuk meg a szavakat sem a jövőben, sem később, mi több, házi feladatot sem írunk nevezett tárgyakból, mindezt pedig tesszük azért, hogy kifejezzük ellenszenvünket az antiszotyolista tanárnő iránt.
Megállapodtunk, elszívtunk egy békepipát, és mentünk dolgunkra.
A következő napon mindannyian fölmondtuk a Himnuszt, kivéve a Béelt, aki akarta, de hiába ül a leghátsó padban, lelepleződött, hogy nyitva előtte a könyv. Minden erejét megfeszítve a legjobb formáját akarta kihozni magából az Erjé meg a Téká, de utólag többen is úgy ítéltük meg, hogy nekik vélhetően a mutatott volt a legjobb. Az Eszer meg egyszerűen pszichés problémákkal küzdött, amelyet ott és akkor nem tudott földolgozni. De őket leszámítva tényleg tudta mindenki!
Nem rossz érzés valamit tudni.
Aztán következett a díszbemutató médián, és akkor elsőnek a Zévéék reklámozták a honlapjukat. Tényleg egészen pofás volt. Nemkülönben az Eneléké, és most tényleg semmi tökmag. A Háemék elmondták, hogy teljesen más filmet akartak forgatni, csakhogy gyógyíthatatlan technikai problémák merültek föl, mire gyorsan leforgattak és megvágtak egy másikat, amiről tudják, hogy nem tökéletes, bár közelít hozzá. Viszont az Emáék csak annyit szóltak, hogy nekik nincs filmjük. Hosszan hallgattak, majd kinyögték, hogy keddre ellenben lesz. Aztán, sajnos, a helyzet fokozódott, mert úgy az Eszefék, mint az Erjéék, azt mondták, hogy tudják, mára, azaz csütörtökre kellett volna hozni az újságot, és égre-földre esküdöztek, hogy nagyon jó lesz, csak kicsúsztak a határidőből, de keddre meglesz, az teljességgel bizonyos. Még szerencse, hogy a lányKábéék meg az Idéék lejátszották a rádióműsorukat, ami legalább munka látszatát keltette.
Összességében földerült az arcuk: figyeltük őket.
Csak hát evvel nem volt elintézettnek tekinthető a dolog.
Valaminek még történnie kellett.
Az Eszef, aki hetek óta állandóan lehajtott fejjel mászkál, netán ücsörög a padjában, ráadásul úgy, hogy hosszú, enyhén hullámos haja, amelyet középütt elválasztva, kétfelé fésülve visel, mindig a szemébe lógjon, egyszer, valamelyik éjjel éjfél felé, hogy azért látszódjék, ő aztán nem az a koránfekvő személyiség, küldött a Bének egy esemest, amelyben – hogy is fejezzem ki magam – az iránta tanúsított pozitív érzelmét nyilvánította ki. Az akciót közvetlenül az előzte meg, hogy a Bé meg a Vé beszélgettek az Eszef egy külső barátjával, aminek következtében a külső barát titokban egy rövid levelet küldött a Vével az Eszefnek, és amíg a Vé átadta, addig a Bé beszélgetett tovább a baráttal, aki később mindent visszamondott az Eszefnek.
Hát így történt, hogy végre csináltunk valamit. Aznap a part hiába várt minket.