(39. lecke) Hogyan…? Csontváz a szekrényből?!

     Valami egészen rendkívülien különös véletlen folytán ezt is megértük.
     Eleinte csak gyanakodtunk, amikor a háztetőkről folyamatosan olvadt le a hó, aztán odakünn a nappalok mintha melegedtek volna, végül a lányok kezdtek rövidebb szoknyában, a fiúk rövidebb nadrágban járni, hátha úgy szellősebb… Napról napra korábban világosodott és később sötétedett: ezek egyértelmű jelei annak, hogy hamarosan vége a szorgalmi időszaknak, ahogyan jobb körökben említeni illik.
     Végső bizonyosságot, ha nem is a tanárok viselkedéséből, hogy ugyanis mind több dolgozatot íratnak, és azokkal párhuzamosan megállás nélkül feleltetnek, mondván, ideje közösen tisztáznunk az év végi jegyeket, de abból egyértelműen következtethettünk arra, hogy hamarosan nyakunkba zúdul a vakáció, hogy a Bé meg a Vé folyamatosan sugallni kezdte: előbb-utóbb ki kell takarítanunk úgy az osztálytermünket, mint a stúdiót.
     Előbb-utóbb… elkövetkezett ennek is a napja.
     Kilencre kellett volna bejönni, meg is érkeztünk időre huszonnégyből öten. A Vé némi visszafojtott indulattal osztotta szét a feladatokat a megjelentek között, a Bé meg a nélkülözhetetlen eszközöket, partvist és lapátot, fölmosórongyot és vödröt, ablakpucoláshoz valami löttyöt és sok újságpapírt, porrongyot, mert az iskolai porszívót nem bízzák gondjainkra, festéket és ecsetet a falfirkák eltüntetéséhez, valamint körömlakklemosót a padok és a szekrények ártalmatlanításához.
     Gitár- és egyéb zene-, néminemű hangos szó mellett tulajdonképpen két és fél óra alatt végeztünk mindennel: már indultunk haza, amikor – korántsem váratlanul – betoppant a Bé meg a Vé, körülnézendő, rendben-e minden. Ekkor tudatosult bennünk mint derült égből a ménkű, hogy a szekrényeinket nem pakoltuk ki! A megvilágosodásban készségesen segített bennünket két élő lelkiismeretünk, merthogy egyesével tárták ki a szekrényajtókat, aminek nyomán nem lehetett nem észrevenni, hogy a korábbi megállapodásunkkal ellentétben a szekrények többségét szinte szétfeszítik a begyömöszölt cuccok.
     Ami persze semmi ahhoz képest, ahogyan szállt a beszüremlő napfényben a por!
     Huszonnégyünkre huszonhárom szekrény jut. Ekkor fedeztük föl, mint Kolumbusz Amerikát, hogy az Idének két éve nincsen sajátja.
     – Nem is kell – közölte az Idé –, csak gond volna vele, az öltönyömet amúgy meg tarthatom az Esbéében!
     Az Esbé ez idő tájt odahaza feküdt harminckilenc fokos lázzal, a hírt sem megerősíteni, se cáfolni nem tudta, de az tény, hogy egy nyitott ajtó mögötti, csálé fogason komplett férfiöltöny lógott.
     – Ilyesmit csak az iskolai ünnepélyeken viselek – pironkodott az Idé, de annyira még összeszedte magát, hogy elrebegje:
     – Lehetséges, hogy néhány napig még bent maradjon?
     Tudniillik csütörtököt írtunk aznap, és hétfőre hirdették meg a tanévzárót, amelyet népvándorlás kori hagyomány szerint bizonyítványosztással szokás egybekötni.
     Egy szekrényből hatalmas ruhakupac dőlt ki: tornacipők, zoknik, trikók, pulóverek, elvétve alsónadrágok egyvelege, amelyből senki nem vállalt magára semmit, így aztán a Bé meg a Vé valahonnét papundekli dobozokat kerített, és azokba söpörte bele az egészet puszta kézzel, apró fintorgásokkal kísérve. Máshonnét tankönyvek, füzetek és egyéb papírok garmadája borult ki, amelyek között a Bé – aki amellett, hogy félosztályfőnökünk, az iskola könyvtárosa is – legnagyobb örömére rengeteg ősidőkben bevételezett, óidőkben kikölcsönzött kiadványt lelt föl.
     A Kúesz szekrényében tényleg nem lehetett semmit találni, ha nem számítjuk azt a mérhetetlen mennyiségű firkát, amelyet szemmel láthatóan több spontán kéz követett el ugyanavval a fekete alkoholos filccel, és közismert magyar, továbbá angol szavakat és kifejezéseket népszerűsített. Ennek örömére az Emcsé rögvest fölajánlotta, hogy elszalad a legközelebbi boltba újabb adag körömlakklemosóért, mert a korábbi mennyiség időközben elfogyott.
     Valóban erős szagok lengték be az osztálytermet: egyesek már-már fejfájásra panaszkodtak, abban bizakodva, hogy a szellőzködés reményében hamarabb elszökhetnek a további munka elől. Csakhogy addigra már a harmadik öles doboz telt meg kacatokkal, lomokkal és sajátos kincsekkel, és mire az Emcsé visszatért a körömlakklemosóval és a vattával, előkerült egy pár hercig női csizma is, amellyel összefüggésben cáfolhatatlan tanúvallomásokat jegyzőkönyveztettek a többiek, hogy az kizárólag az Emcséé lehet.
     – A tiéd? – kérdezte tőle az újbóli, örömteli találkozás alkalmából a Bé.
     – Nem – válaszolta szemlesütve az Emcsé.
     Evvel a csizma elfoglalta méltó helyét az utolsó dobozban.
     Viszont egy halom aljáról váratlanul előkerült az Eszef nővérének az ellenőrzője! Maga az Eszef tett hiteles nyilatkozatot arról, hogy hajdanában valóban ő hozta be vérrokona akkori leghivatalosabb okmányát, hogy bizonyítsa a többieknek, akad az ő családjában jó tanuló, majd, miután mindenki megbizonyosodott, a kis könyvecske rejtélyes körülmények között a szekrényében talált landolni.
     Legnagyobb sajnálatunkra a falakra és a radiátorokra firkált egyetlen nyíllal átlőtt szívet és egyéb metaforikus ábrát sem lehetett könnyed mozdulattal besöpörni az ideiglenes raktárakba, így azokat a Béel volt kénytelen a maga két kis kacsójával, vízbe mártott szivaccsal ledörzsölni. Azóta is könnybe lábadt szemmel emlékezik meg a mosható falfesték ismeretlen föltalálójáról, és ez a hálaérzés összefonódik olthatatlan vonzalmával a szervetlen kémiához, miközben a falfesték oldószert semmilyen körülmények között nem bocsát ki, ily módon nem szennyezvén tovább az iskola levegőjét.
     Végül még kipakoltuk az Esbé összes cuccát, amit ő a vírusok kérlelhetetlen támadása miatt, legnagyobb bánatára, nem tehetett meg s. k.
     Az összes dobozt behurcoltuk a könyvtárba, így most ott van irdatlan rendetlenség, de az ottani állapotokat, mindannyiunk szerencséjére, nem ellenőrzi a tisztelt igazgatóság.
     Életünk legjobb délelőttjeinek egyikét töltöttük a suliban! Meg is fogadtuk odakünn, a parton, hogy jövőre még sokkal rengetegebb cuccot fogunk teljesen fölöslegesen behurcolni az iskolába, hogy egy év múlva legyen mit kirostálnunk maguktól koszosodó szekrényeinkből.