(13. lecke) Hogyan dacoljunk a daccal?

     Valaha én is csak amolyan unalmas, hétköznapi átlagdacoló voltam, mint a többiek, mondhatnám, közönséges divatdacoló. Az eredendő képességet akkor fedeztem föl magamban, amikor az Eref tényleg bedurcizott.
     Egy bizonyos tanárnő ugyanis, szerinte, kivételezett az öccsével! A tejfölösszájúnak, akinek fenekén még a tojáshéj, folyton pluszokat adott, amíg szegény Erefnek állandóan mínuszokat, s minderre a viszálymag elhintésének gonosz szándéka vezérelte.
     Az Eref persze rögvest fölfogta, hogy a tanárnő akcióját előre kitervelte, és különös kegyetlenséggel hajtotta végre. Az már egészen más kérdés, hogy evvel egy időben az igazgató a lehető legudvariasabban megkérte az Erefék szüleit, vigyék az öcsöt más iskolába, mert a mérleg egyik serpenyőjében ugyan heverészik elszórva néhány plusz, ellenben a másikban akkora halom mínusz halmozódott föl, hogy legjobb, ha az iskola és az öcs útjai békében elválnak egymástól mindörökre. Az Eref útja viszont továbbra is a mi sulinkba vezet, föl egészen a harmadik emeletre, de a történtek miatt példaképem véres bosszút esküdött a tanárnő ellen. Kemény egy nő ám az Eref! Képes negyvenöt percen át sapkában, kabátban, mereven maga elé bámulva ülni! A szeme olyankor teljesen elüvegesedik neki, és bár patakokban szakad róla a víz, de bírja! Nagyon menő, ahogy csinálja.
     Ilyesmire én sosem voltam képes. Törtem a fejem, mivel rukkolhatnék elő, hogy imponáljak az Esnek, így aztán ha az Eref ült, hát én álltam; ha ő arccal a tanárnő felé fordult, hát én háttal. Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy meggondolatlanul a bal lábamra helyeztem a testsúlyt, a jobbat meg álltomban keresztbe tettem úgy, hogy csak a cipőm orra érintse a padlót: bizony öt perc múltán erősen zsibbadni kezdett mindkét lábam, a derekam meg nyilallt, miként a vállam meg a nyakam. A hetedik percben olyan iszonyú fájdalmak gyötörtek, hogy még a könnyem is kicsordult, ami egyébként jól jött, hogy a tanárnő lássa, hogy szinte sírok, csak, ugye, háttal álltam neki.
     Ezért, amikor a tanárnő vette magának a bátorságot, hogy avval az átlátszó ürüggyel, hogy fölír a táblára egy szót, nekem! még hogy nekem! hátat merészeljen fordítani, kapva kaptam az alkalmon, és gyorsan lerogytam a legközelebbi székre, persze összeszorított szájjal, szememből csorgó könnyekkel, sőt még az orromból is folyt valami híg lé, amiről a számig érve kiderült, hogy az is sós. Máig meggyőződésem, hogy igencsak dacos benyomást kelthettem.
     Éreztem a fejem búbján a tanárnő tekintetét, a szemem sarkából meg tisztán érzékeltem, hogy az Eref változatlanul ül, mint egy márványszobor. Gondoltam, ennél azért én messze jobb figurát tudok hozni, tehát időnként megráztam a vállamat, hogy úgy nézzek ki, mint aki némán magába fojtja a zokogást, és amikor a tanárnő egy-egy kérdése nyomán csönd állott be, félhangosan föl-fölhüppögtem. Evvel kivívtam, hogy az osztályteremben mindenki felém forduljon, a közvetlen közelemben ülök pedig vigasztalni kezdjenek, bár nyilvánvalóan teljesen esélytelenül.
     Remekül alakult az óra: senki nem foglalkozott se az Ereffel, se a szőrös szívű tanárnővel, ellenben mindenki velem! Az alakításomat teljességgel meggyőzőnek könyveltem el, minek következtében kiválóan éreztem magam.
     Ahhoz, hogy totális sikert zsebeljek be – vastapsra persze az adott körülmények között mégse számíthattam –, avval az egyetlen mellékkörülménnyel nem vetettem számot, hogy az órán bent ül a Bé meg a Vé, akik hírét vették, hogy az osztályukból ketten behisztiztek. Mit kerteljek: a jelenlétük fölülírta megdicsőülésemet.
     Aznap forgatni mentünk volna. Már kabátban, vállunkon hátizsákkal vártuk a Vét, aki reggel beszólt, hogy jelzőcsöngetéskor jön értünk, minden perc számít, mert külső helyszínre megyünk, és korán sötétedik. És akkor teljesen kabáttalanul belépett a Vé, és azt mondta, vetkőzzünk neki, maradunk. Komolynak tűnt, durcisnak és hisztisnek. És elmesélte a történteket az egész osztály színe előtt. Persze szigorúan a saját látószögéből, rögtön fölismertem, amit tanultunk médián, hogy szubjektív kamera meg ilyesmik, de ez a fölös esztétizálgatás adott esetben semmiféle jelentőséggel nem bírt.
     Csak annak volt jelentősége, hogy a Vé közölte, ilyesmit ő nem tűr, és vagy mi, osztály, magunk között megszüntetjük az áldatlan állapotokat, vagy… Ennek a mondatnak ugyan elharapta a végét, de már az elharapás rendkívül vészjóslónak ígérkezett.
     Drámai alakításának hatásfokát még az se tompította, hogy az ő óráján meg a Bé ült bent megfigyelőként. Aztán mindketten emelt fővel távoztak, megemlítvén, ha jutottunk valamire, megtaláljuk őket a könyvtárban ücsörögve, ha meg nem érkezik hozzájuk küldöttség, hát értenek a csöndből. Mi tehát maradtunk zárt ajtó mögött a magunk teljes tanácstalanságával. Az Eref meg én persze kuporogtunk tovább leszegett állal, szemünkbe lógó hajjal: én megpróbálkoztam egy-egy hüppögéssel, de a színfalak mögött ilyen olcsó trükköt nem vesz be kolléga, ráadásul még az Es is megvető pillantásokat vetett rám, éreztem a tarkómon.
     Leszámítva azokat, akik a tanárnélküliség áldott állapotában a padok tetején ugrálnak meg papírgalacsinokkal dobálják egymást, a többiek tanakodni kezdtek, hogy akkor most merre hány méter. Küldöttséget is menesztettek a Béhez meg a Véhez, hogy mitévők legyenek! És a delegátusok avval érkeztek vissza, hogy vagy rábírnak minket, hogy azonnali hatállyal fejezzük be a dacolást, vagy nem az osztályból, nem a médiatagozatról, hanem az egész iskolából mehetünk dacolni máshová, de másik iskolára ne nagyon számítsunk, mert dacos diák nem kell sehová.
     A többiek jelentőségteljesen méregettek bennünket, és azt mondták, szeret minket ez a Bé, kedves ember ez a Vé, de néha még ők se csak a levegőbe beszélnek.
     A legnehezebb nekem az, amikor éppen magamnak kell a saját elhatározásommal szembeszegülnöm. Amikor este elmeséltem odahaza, mi történt ma az iskolában, átmenetileg anyukám és apukám is abbahagyta a folytonos pörlekedést.
     – És abba egyáltalán belegondoltál, milyen következményekkel járhatott volna, amit műveltél? – aggodalmaskodott anyukám.
     – Legyen ez neked intő jel, gyermekem, arra nézvést, hogy az a győzelem a legértékesebb, amikor önmagán képes uralkodni az ember – mondta apukám, és aznap este a szüleim se veszekedtek már tovább.