(46. lecke) Hogyan duguljunk el?

     Amikor mindenki a legintenzívebben lógatja a lábát, akad egyvalaki, aki tankönyvet keres? Néha megrázó hírekről értesül az ember, még a magamfajta sokat próbált lélek is.
     Első hallásra mélyen megdöbbentem. Nem olyannak ismertem én a Bébét, hogy július végére beadja a derekát! Persze lehet, nem ő áll a történet valós hátterében, hanem az apukája. Szegény ördög, próbálkozik, hogy a maga útjára térítse a fiacskáját, de hiába. Kemény legény a Bébé, ha egyszer elhatároz valamit, azt véghez is viszi! Ha ő egyszer nem akar tanulni, hát nem tanul, dughat az orra elé bárki bármit.
     Majdnem írtam is neki, hogy:
     – Tarts ki, Bébé, veled vagyunk!
     De aztán mégse írtam. Mit írogassak annak, aki úgyis tudja azt, amit úgyis tud? Próbáltam is elfelejteni ezt a nyári intermezzót. Próbáltam, próbáltam, de mit tegyek, ha az ördög nem alszik. Már elszaladt a vakáció fele, mit szaladt: rohant, száguldott, valósággal viharzott, és hirtelen avval kellett szembesülnöm, hogy… hiányoznak a haverjaim. Meg persze az Es, de ez alapállapot. Tulajdonképpen… hiányzik a Bé meg a Vé, hiányzik az összes tanár, még a két igazgatóhelyettes és maga az igazgató is hiányzik és a portás néni és a konyhás néni… Hiányzik az egész, a kapu, a lépcsőforduló, a büfé, a hirdetőtábla, a lyuk a falon, amelynek a létrejöttében magam is tevőlegesen közreműködtem: hiányzik az osztálytermünk. Ezen a legutóbbin némileg elcsodálkoztam, mert miért hiányzik egy szoba, amelyben semmi érdekes nincs… A mi osztálytermünk a lehető legérdektelenebb hely a világon, se fű nincs benne, se fa, még napsütés sincs, se viharerejű szél.
     – Miért hiányzik az, aminek nem kéne?
     Ezt kérdeztem magamtól félhangosan, ám valószínűleg a kelleténél hangosabban, mert anyukám megbökte apukámat, pedig ők is éppen a lábukat lógatták, meg antibökint szednek. Sőt, még a nővérem is fölkapta a fejét, aki a kedvünkért néhány órára átmenetileg megszakította intenzív együttlétét a teljes baráti körével, igaz, ő nem felelőtlen gimnazista, mint én, hanem felelős egyetemista.
     – Csak nem szerelmes a gyerek? – súgta anyukám apukámnak, aki nemtörődömséget színlelve vont vállat, aztán sokat sejtetően emelgette a szemöldökét meg hunyorított meg kacsintgatott, és hosszan sugdosott anyukám fülébe, amiből én csak szavakat csíptem el, hogy:
     – …serkenő bajusz… soha ki nem száradó pamacs… kicsorbult borotva…
     Hát igaz, ami igaz, föltűnt, hogy apukám ideges szokott lenni, ha valaki hozzányúl a cuccához, és mindig észre szokta venni, ha a cuccához nyúlnak, de hogy titokban rendre használom a borotválkozós cuccát, az eddig nem tűnt föl neki. Vagy mégis?
     Viszont anyukám evvel az állandó vájkálásával a magánéletemben… De kijelenthetem: semmiképp sem vagyok szerelmes az osztálytermünkbe! Már a föltételezés is sértő. Olyat hallottam már, hogy valaki lehetetlen dolgokba szerelmes, a Vé állítólag egyenesen a sapkájába: de hogy négy falba, egy plafonba meg a parkettába?
     Mindegy, semmi, nem fontos, az osztályterem úgyse viszonozza, de mégse ment ki a fejemből az egész, a Bébé meg a többiek, és akkor, abban a percben, amikor apukám elszundított az árnyékban, megkaparintottam a telóját, és megírtam minden idők leghirtelenebb esemesét.
     – Kedves Tanár Úr! Elnézést a zavarásért, igazán nem akartam kibillenteni a nyugodt, diákok nélküli, nyári szabadságából, de mindenképpen el akartam mondani a legújabb ötletemet. (Persze, csak ha nem rázza ki a hideg az ötleteimtől.) Szóval a viccet félretéve arra gondoltam, ha majd visszatérünk szeretett iskolánkba, csinálni kéne egy igazi kosztümös filmet. Valamilyen Shakespeare-drámát lenne célszerű. Szerintem elég nagyok vagyunk már hozzá! Mindesetre, majd ha elolvassa ezt az üzenetet, ne haragudjon az időzítés miatt, azt hiszem, legközelebb e-mailt írok, mert bárhogy igyekeztem, nem tudtam rövidre fogni, és végül csak egyetlen mondat szólt a tárgyról. További kellemes szünetet!
     És rányomtam a Küld gombra, hogy soha vissza ne vonhassam.
     Azért biztos, ami biztos, belém nyilallt a fölismerés, hogy lelepleztem magam. Utálom magam leleplezni, milyen ügyesen titkolom már időtlen idők óta, hogyan is vagyok az Essel, de még azt is a lehető legmeggyőzőbben álcázom, hogy odáig süllyedtem, hogy ezt a kellemetlen Bét meg kellemetlen Vét is megkedveltem, persze kizárólag a magam módján, az meg kifejezetten nem emlékeztet semmiféle szeretésre, tanú rá anyukám és apukám.
     Csakhogy alig telt el egy nap, amikor apukám, legnagyobb meglepetésére, különös esemest kapott. Elsőre nem is értette, miért ő.
     – Szeretett Diákom! Esetleg Lear király? A lányKábé, az Emcsé és a Káel a három lányom, én Lear… És tiéd a legjobb szerep, a Bolond! Már kezdtek hiányozni, Vé.
     De lassan összeállhatott a megoldás a fejében, mert mindenféle kérdést és kommentárt mellőzve nyújtotta a telóját. Hirtelen elfogott a pánik, hogy evvel a hülye hiányérzettel biztosan a suli fertőzött meg, ott terjednek ilyen ragályos kórok. Azon viszont csodálkoztam, hogy nem kértem anyukámtól azonnal orvosságot, ellenben valaki, aki egészen bizonyosan nem én voltam, mert ilyen ostobaságokat én nem írok, ezeket a szavakat pötyögte be:
     – Tanár Úr, ez remek ötlet! Életem leghőbb vágya, hogy betöltsem ezt a nagy jelentőséggel bíró szerepet! További kellemes szünetet!
     És ezt az üzenetet is elküldtem, ettől pedig még jobban hiányozni kezdett minden. Legfőképpen, hogy elolvassam a Lear királyt, mert róla halvány dunsztom sincs, arról se, hogy három lánya van meg udvari bolondja, aki majd én leszek.
     Éjjel fölráztam a nővéremet, mert nyaranta egy szobában szoktunk aludni, amit én nagyon szeretek, mert elalvás előtt a nővérem visszaváltozik olyanná, mint amikor még ő is gyereknek számított, csak reggelente mindig elmondja, hogy tőlem nem lehet aludni, mert egész éjjel forgolódom, különböző hangokat adok ki, és különben se helyes lefekvés előtt sokat inni, mert attól járok egész éjjel pisilni. Szóval fölráztam, és elmondtam neki, hogy bolond leszek.
     – Nem dugulnál el végre? – kérdezte félálomban a nővérem, akiről tudom, hogy szeret, csak aludni egy kicsivel jobban.
     Próbáltam nem gondolni az osztályra, a haverjaimra, a Bébére, de még az Esre sem. Különösen nem a Bére meg a Vére, se Shakespeare-re, se Lear királyra: arra gondoltam, hogy ne gondoljak semmire és senkire, de nem sikerült, mert akaratom ellenére egyre több mindenre gondoltam, és végül a sok gondolástól tényleg teljesen eldugultam.