(47. lecke) Hogyan ejtsük foglyul a Csöndet?

     – A semmi ágán ül szívem…
     Ezt állítólag valami rég halott költő jelentette ki önmagáról a lehető legszélesebb nyilvánosság előtt, konkrétan fogalmam sincs, ki, mikor, hol és miért. Hallottam egyszer apukámtól, és magamra ismertem benne, ezért néha ismételgetem, ha akkorára hatalmasodik bennem a Csönd, hogy kiszorulok tőle magamból.
     Belgrádból – a város kedvéért az osztály kétharmada megszakította nyári szabadságát – hazaérve minden ígéretesnek tűnt. Illetve mutatkoztak már korai tünetek, a Vé például az út végére annyira berágott elhatalmasodó kukaságunkra, hogy hirtelen hegyeket tolt maga elé, de aztán az Eszef meg az Eszer kezdte egyesével elvonszolni az útról a sziklákat, és akkor azt gondoltam, a nyár derekán se tartunk, mégis enyém, helyesebben miénk a világ.
     Akkor tört rám a Csönd. A pillanatra is emlékszem, amikor utoljára fülsiketítő robajt hallottam.
     Kezdetben voltunk én meg a Hang. Jól megvoltunk, hol odakünn ácsorogtunk, hol idebenn ücsörögtünk egymás legközvetlenebb közelében, amikor a Hang egyszer csak fölállt, kihúzta magát, és azt mondta:
     – Na, szervusz. Mennem kell.
     – Ugyan – mondtam neki –, mi dolgod másutt? Maradj veszteg.
     Locsogtam tovább mindenféle fölösleges dologról: csak az tűnt föl, hogy senki nem aházik, nem hümmög.
     – Na? – kérdeztem a magam provokatív módján. De nem kaptam választ.
     Kerestem mindenütt, hová bújhatott, még a szekrény mélyére, az ágy alá is benéztem – gyermeteg módon bújócskát szoktunk játszani –, de nem találtam sehol. Nem bántam: későre járt, gondoltam, alszom egyet. Mire fölébredek, előkerül.
     Hajnalban, amikor kinyitottam a szemem – az utcákon halványultak a lámpák fényei – az tűnt föl, hogy elnémult minden madár, a vonatzakatolás neszei se szivárogtak be az ablak résein. Kikecmeregtem az ágyból, de a parketta se nyikordult. Megijedtem: valami baj van a fülemmel? Csakhogy a test jelezné, erre már fölfigyeltem, ha betegség bujkálna benne, én viszont mindössze álmos szeműnek, rekedt torkúnak, berozsdásodott derekúnak éreztem magam. Belém hasított a fölismerés, hogy az történt, ami megesett máskor is már: valóban faképnél hagyott a Hang! És az rémített meg legfőként, hogy mindig hosszabb és hosszabb időre hagy el, és már elvetettetett bennem a kétely magja: lehet, egyszer oly messzire kóborol, ahonnét vissza se talál hozzám?
     Kimentem a konyhába, anyukám, apukám és a nővérem már az asztalnál majszolta a reggelijét. Szemmel láthatóan jóízűen cseverésztek, időnként kuncogtak is, de mindezt csak a mozdulataikból következtettem ki, mert nem hallottam egyetlen kukkot sem.
     Mintha anyukám azt kérdezte volna tőlem:
     – Nem reggelizel velünk, kisfiam?
     Amire apukám mintha legyintett volna:
     – Hagyd csak, eszik majd, ha éhes…
     Visszamentem a szobámba, visszadőltem az ágyra, akár egy halom hasított fa. Gyorsan dél lett, gyorsan délután. Nem hallottam, amikor be-benyitottak hozzám, azt se, amikor egymás között beszélték, hogy:
     – Fáradt.
     – Kamaszodik!
     – Növésben van…
     Este, nagy nehézségek árán, kikászálódtam az ágyból. Előkotortam a telefonomat, nem fogadott hívások sorát jelezte: a csöngetést persze nem hallottam. Mindenki keresett, akivel vérszerződés szerint naponta váltok szót.
     Azon tanakodtam, kivel oszthatnám meg, mi történt velem. Anyukámmal és apukámmal persze biztosan nem, mert ha próbálnám megértetni velük, hogy elhagyott a Hang, és a helyére a Csönd fészkelte be magát, igyekeznének úgy tenni, mintha értenék az ő fáradt, növésben lévő kamaszfiukat, de leginkább arra gondolnának, hogy azonnal orvost kell hívatni. És a nővéremnek sem mondhatom el, hiszen ő éppenséggel orvosnak készül, és ezért rögtön konzíliumot tartana az évfolyamtársaival, hogy kitárgyalja velük e rendkívül érdekes biokémiai problémát. És a haverjaimat se avathatom be, mert ők azon is röhögnének, ha próbálnám elmagyarázni nekik, hogy a röhögésüket se hallom.
     Féltem is, hogy ha megszólalok, nem hallom vissza a saját hangomat, és ettől a kontrollnélküliségtől nevetségessé válok. Bölcsebbnek találtam, ha hallgatok, mint a fogadalmat tett szerzetesek. Nem volt kiút, és nem érkezett sehonnét a remélt segítség.
     Ki maradt? Esemest írtam az egyik félosztályfőnökömnek, akiről tudom, úgyis továbbítja a másiknak, éppen úgy, ahogy tenné a másik is, hogy az egyik is értesüljön mindenről, ami összefügg velünk.
     – Szorongás – írtam le az első szót, és ahogy viszontláttam a kijelzőn, könnyebbnek ígérkezett a többi. – Tanár Úr! Arra lennék kíváncsi, van-e tapasztalata a merő kétellyel szemben mint érzés, az önmagunkban való hitetlenség és az önbecsülés lealacsonyodásával kapcsolatban. Tünetek: bizonytalanság, borzalmas közérzet, csökkent szellemi állapot hullámzó tendenciával. Fogalmam sincs, mi lehet a kiváltó ok.
     Egy óra se telt el, máris kaptam a választ.
     – Kedves fiam: tapasztalat? Mit gondolsz, mivel töltöttem az időmet az elmúlt néhány évtizedben? Kétely? Alapállapot. Hit önmagunkban? Csak arra jó, hogy legyen mit pillanatok alatt elveszítenünk, aztán évek alatt lassan visszaépítenünk, hogy egy újabb pillanat alatt ismét romba dőljön minden. És kiváltó ok soha nem is lesz szükséges az egészhez. Talán már mondtam neked: nekem egyedül a szisztematikus munka vált be mint egyetlen univerzális ellenszer. Csinálj egy fotósorozatot a szorongásról, vedd észre, mi benne a hiba, és csináld újra. Forgass róla egy rövidjátékfilmet, vágd meg. Írj róla novellát. Kánikulában még hatékonyabb. Egyébként hol vagy? És mit csinálsz? Nem azért, hogy abajgassalak, de éld túl a túlélendőket. Nagy szükség lesz rád.
     Esteledett már. Lábujjhegyen kisettenkedtem a kertbe: mintha a mogyoróbokor tövéből megszólított volna egy szentjánosbogár.
     – Te vagy az, akit elhagyott a Hang, és nem találsz rá magyarázatot?
     Mentem a fűben, lassan, tűnődve mintha homokos, szomorú, vizes síkra értem volna, s mintha körém gyűltek volna szelíden, s néznének, néznének a csillagok.