(27. lecke) Hogyan éljen örökké a Beatles?

     Amikor a Vé az egész osztály színe előtt kereste, mert – miként elcsukló hangon közölte – nem találta a szavakat, egészen belepirultam. Azért azt elérni, hogy a Vé ne találjon valamire szavakat, az már tényleg jelenthet valamit, néztünk össze később a parton, miután a többiek búcsút intettek, de mi ketten hátra maradtunk, hogy végre összenézhessünk.
     Nagyon szeretek összenézni.
     Az egész akkor kezdődött, amikor hosszú tépelődés után arra jutottam, hogy családfát ugyan nem kutatnék, mert az csak szorgalmi, amiért ötöst se lehet kapni, ráadásul se tanterv, se házirend elő nem írja, hogy a szorgalmi egyben kötelező is, ellenben a matekot gyakorolnom kell, ez immáron elodázhatatlan.
     És akkor belevágtam a dolog módszeres kigondolásába.
     Tehát.
     Ha, ugye, én annyi éves vagyok, amennyi, akkor anyukám, apukám, mondjuk, huszonöttel-harminccal-harmincöttel több nálam, és náluk mindkét nagymamám és nagypapám ugyanannyival öregebb, akkor… számoljunk csak… a nagyszüleimnek úgy 1940 körül illett születniük. Ha meg akkor születtek, akkor… ejnye már, ez a hülye összeadás meg kivonás… körülbelül olyasmi korúak lehettek, jó, esetleg néhány esztendőcskével idősebbek, mint most én, amikor rájuk tört a rock and roll! Persze a nagyiék még Záray Mártán és Vámosi Jánoson nőttek föl, így aztán nagy megrázkódtatás lehetett nekik, amikor beütött a She Loves You meg az összes yeah, yeah, yeah… Nem tudom, mit szólhattak a zenei közízlés változásához nagyszüleim szülei, vagyis a dédnagyszüleim, akik körülbelül most volnának százévesek, és éppen ez okból kifolyólag nincs szerencsém személyesen ismerni őket, csak fényképről, de azokat nem vehetem elő a szekrény mélyéről, mert anyukám szerint amihez az én kezem hozzáér, az lényegében olyan, mintha soha nem is lett volna.
     A helyzet az, hogy apukám azt mesélte, náluk odahaza mindig bömbölt a rádióból meg a magnóból a Beatles meg a Rolling Stones meg az Illésmetróomega. Apukám állítólag beatzenén nőtt föl, amit én nem hiszek, mert nekem mindig azt mondja, hogy zsíros kenyéren. Egyszer láttam egy nosztalgiabulin táncolni apukámat anyukámmal, és közben mindketten teli torokból énekeltek minden szöveget! Hát csoda, ha én is tudom, kicsoda John meg Paul meg George meg Ringo?
     Elmeséltem ezt az egészet a haveromnak, aki a homlokára csapott:
     – Nálunk ugyanez a helyzet!
     És ettől kezdve fölváltva, később már föl se váltva egymás szavába vágtunk, és addig követett szó szót, amíg ott és akkor ki nem találtuk, hogy ha már úgyis újságot kell csinálnunk médiára, ráadásul arról, amiről mi akarjuk, legyen a téma a Beatles! Nem is húztuk az időt, azonmód kezdtük gyűjteni az anyagot hozzá, fölhalmoztunk töméntelen mennyiségű szöveget és képet, és végül már teljesen elborított bennünket minden, ami silávszjú meg jejeje.
     Akkor meg ki kellett találnunk, hogy ezt a sokat milyen sorrendbe rakjuk, de gond nélkül kitaláltuk. Ahogyan azt is, hogy a sok-sok képből melyik hova illik meg minden ilyesmit.
     A Vének egyetlen szót se szóltunk erről az egészről, hadd higgye, hogy mi már megint nem csinálunk semmit! De a Bének felelőtlenül elkotyogtuk, bár utána nagyon nyomatékosan kértük, hogy a Vének egy szót se szóljon róla, mert ez az egész szörnyen titkos. Akkor fogtunk csak gyanút, hogy a Bé vélhetően rendkívül pletykás, amikor a Vé váratlanul nem szekírozott minket, hanem csak sokat sejtetően vigyorgott ránk, egyszer még hunyorított is, ami már majdnem olyan, mint egy kacsintás, de erre azért nem vennék mérget.
     Teltek-múltak a napok, persze senki se higgye, hogy olyan irgalmatlanul sok, mert tulajdonképpen néhány óra alatt elkészültünk evvel az egésszel, már csak bindzsizni kellett vele.
     Hát, ez a bindzsizés azért sok macerával jár.
     Annyi minden derült ki! Hogy ne menjünk messzire, például nem mindegy a betűméret, nem mindegy a margó, nem mindegy a szín: ilyesmikre célzok. A legfurcsább az volt az egészben, hogy mindent nekünk kellett kiagyalni, mintha előttünk még soha senki nem csinált volna újságot. Hát mit tehettünk? Kiagyaltunk mindent, csak mire végeztünk a folytonos kiagyalással, némileg elment az eszünk.
     Meg az idő. Merthogy arra gondoltunk, ha már egyszer az életben újságot csinálunk, ami időközben valóságos könyvvé növi ki magát, érdemes lenne ki is nyomtatni.
     Volt nekem valamicske dugipénzem, amit azért tettem félre, hátha egyszer jó lesz valamire. Na, éppen ennek a valaminek jött most el az ideje. A barátság meg arra is jó, hogy legyen kit megkérdeznie az embernek:
     – Nincs véletlenül egy kis fölösleges pénzed?
     És amikor az ember nem kap azonnal választ, abból sejteni lehet, hogy biztosan van, csak a másik nem akarja bevallani, mert akkor esetleg oda kell adni, akkor meg nem lesz neki.
     De ez most nem volt olyan fontos, mert kiderült, hogy ad hozzá az iskola is valamicskét, ami összességében éppen elég lesz ahhoz, hogy leadhassuk a kéziratot a nyomdának.
     Szombatra virradt, nem is emlékszem, hogyan hajlottunk délutánba már, amikor fölhívtak, csak úgy dőlt a festékszag, hogy kész, lehet menni érte. És rohantunk vele a Béhez és vittük és lobogtattuk, és elfelé jövet, a kapuban állva fölmerült, hogy ha a Bé látta, látnia kellene a Vének is, de akkor már erősen esteledett, és gondoltuk, nem illik szegény Vét, aki bizonyára éppen dolgozatokat javít, háborgatni.
     Elmúlt a vasárnap. Az újság közben enyhén összegyűrődött, mert szombatról vasárnapra, aztán vasárnapról hétfőre is avval aludtam.
     Hétfőn aztán rögvest az első szünetben benyitottunk a könyvtárba a Béhez.
     – A Vé? – kérdeztük, és akkor láttuk meg, hogy a keresett marcona alak éppen a kistanári oldalában bámulja a fölragasztott plakátok mögül előhajló színházjegyeket.
     – Mármint hogy a Vé tanár úr hogy bent van-e? – helyesbítettünk, mert azért mind a haveromnak, mind nekem volt gyerekszobánk, csak nem szoktuk fitogtatni.
     – Mi kéne? – kérdezte mogorván a Vé, de a szemüvege mögött mintha valami megcsillant volna. Napnál világosabban tudtuk, hogy a Bé megint elpletykálta, vélhetően rögvest szombat alkonyatkor, amit nem lett volna szabad.
     És akkor odanyújtottuk neki.
     Csak állt, kezében az újságunkkal, ami valóságos könyv, és Vé a szemünk láttára vesztette el a szavakat, hogy még sokáig ne találja meg őket.