(38. lecke) Hogyan emeljük nimbuszunkat?

     Az nagyon fájt, hogy nem tudhattunk semmit. Mert az Emcsé meg az Es meg a Káel meg a lányKábé azt mondta, hogy senki nem tudhat semmit, csak a Bé meg a Vé.
     Az első pillanattól rendkívül szívfájdítónak találtam az egész titkolózást.
     Ettől függetlenül próbáltunk tovább, illetve nem próbáltunk, mert ugyan rokonaink, barátaink és üzletfeleink már beírták a naptárukba, mikor lesz az osztályest, de eleinte addig még egy teljes hónap állt a rendelkezésünkre: hova a nagy rohanás?
     Szegény Bé, szegény Vé, csak idegesítették magukat, amikor hetente kétszer két órában igyekeztek belőlünk kiszedni valamit, hogy egyáltalán mit szeretnénk magunkból megmutatni. Odavetettünk eléjük néhány koncot, hogy legyen min rágódniuk. A Géi például, hogy adjunk elő olyan rögtönzött jeleneteket, amiféléket egyszer együtt láttunk színházban. Ujjongásuk közepette persze elmagyarázták nekünk, hogy valójában a jeleneteket a színészek nem helyben találják ki, sokat gyakorolnak alapszituációkat, amitől szélesedik a kelléktáruk, aztán úgy irányítják a dolgokat, hogy eljátszhassák, mintha a helyzeteket tényleg a véletlen szülné ott, a színpadon… Na, nekünk kifejezetten ekkor ment el a kedvünk az egésztől.
     Helyette az Enel azt javasolta, dobjunk össze teljesen hétköznapi történésekből mindenféle vicceset, de amikor kérdeztük tőle, hogy konkrétan mire gondol, csak vállat vont, hogy konkrétan… semmire, így aztán ez az ötlet is hamvába holt.
     A próbákra eljártunk tehát, mert az is két olyan alkalmat teremtett, amikor egymásba gabalyodva nem csinálhattunk semmit, de a végük felé meg már nagyon vártuk a legeslegvégüket, hogy végre elmehessünk a partra közösen csinálni a semmit osztályfőnökeink szeme nem láttára.
     Ha a szegény Bé, a szegény Vé könyörögni kezdett nekünk, hogy dolgozzunk már, mindig azt válaszoltuk nekik, hogy majd ráérős időnkben az osztálykiránduláson, mert tudtuk, hogy az osztálykiránduláson úgyse érünk rá semmire, mivel olyankor egyfolytában kirándul az osztály.
     A próbákat valahogy csak megússzuk, erre ment ki az egész, az előadást meg úgyis lenyomjuk, az már most úgy kész, ahogy van, mi meg ott és akkor majd kihozzuk magunkból a maximumot, mint mindig.
     Sajnos az osztálykirándulás nem pontosan a mi elképzeléseink szerint alakult. Mert a Bé meg a Vé állandóan nyaggatott minket, hogy immár muszáj próbálni, ha akarunk osztályestet, ráadásul a jegyek már mind elkeltek: próbáltunk tehát mindkét este, mindkét reggel, a hazautazásunk előtti délelőtt végestelen-végig, egészen a vonatindulásig. Beszéltük is, hogy utána kéne járni, van-e egyáltalán joga két egyik embernek tízszer annyi másikat arra kényszeríteni, hogy megérdemelt kikapcsolódásuk idején vehemensebben dolgozzanak, mint amikor a munkahelyükre járnak be (mert a Bétől meg a Vétől állandóan azt halljuk, hogy az iskola nekünk ugyanúgy a munkahelyünk, mint nekik).
     A vonaton aztán minden duzzogás dacára a Vé sokunk füle hallatára kijelentette a Bének, hogy először érzi úgy, mégse kell lefújnia az osztályestet.
     Pedig mi mindent megtettünk, illetve hát éppen ez az, hogy tulajdonképpen semmit, szóval akartuk is az osztályestet meg nem is, utólag végképp zavaros ez az egész.
     Aztán próbáltunk hétfőn, próbáltunk kedden, próbáltunk szerdán… Így érkezett el a csütörtök, az osztályest napja, amikorra már nem lehetett körbetelefonálni a nézőket, hogy bocs, nagyon bocs, de ne jöjjön senki, mert az árvíz elérte az iskolánkat, ahová egyébként kilencvennégy lépcső vezet meredeken fölfelé a partról.
     Egyébként mindent tudtunk már addigra: mikor mit kell mondani, mi mi után következik, néhányan még a saját szövegeinket is tudtuk kívülről, ami különösen meglepő, mert mi semmit nem szoktunk a memóriánkba bevésni, nehogy fájjon. Különös tapasztalat, mondják, akik megbizonyosodtak felőle, hogy valójában semmiféle bevésés nem fáj.
     Csak egyet nem tudtunk: hogy mit fog csinálni abban a két percben, amit kértek, az Emcsé, az Es, a Káel és a lányKábé.
     Azt rajtuk kívül csak a Bé meg a Vé tudta, ők is csak az előadás háromnegyedéig, amikor a filmvetítések félhomályában a Káel odasettenkedett hozzájuk, hogy megváltoztathatják-e a jelenetük végét.
     Nem tudom, mire ment ki a nagy óvatoskodás. Ha esetleg attól féltek volna, hogy gúny tárgyává tesszük őket, na, ettől nem kellett volna, mert az a helyzet, hogy én már régen elintéztem a haverjaimmal, hogy ahol az Es megjelenik, ott nincs semmiféle felsőfogsor-villantós nyerítés. És ebben a titkos jelenetben az Es nyakig benne volt, ezt azért mindenki napnál világosabban sejtette.
     Hát… ami az előadást illeti, az a maga legteljesebb rendjében ment le. Levetítettük, amit terveztünk, a tervezett pillanatokban pattantunk a színpadra, elmondtuk, amit elmondtunk, elénekeltük, amit elénekeltünk, a közönség pedig minden jelenetet megtapsolt, ami sokkal kellemesebb érzés, mint az, amikor valamelyik tanár ostoroz bennünket, hogy már megint nem készültünk, minek következtében meg fogunk bukni végérvényesen és visszavonhatatlanul.
     Így ment ez egészen addig, amíg az előre eltervezettek szerint mindannyian le nem ültünk a színpad szélére, kivéve az Est, aki maradt, és a legcsilingelőbb hangocskáján maga mellé nem szólította az Emcsét, a Káelt és a lányKábét, hogy előadják azt a jelenetet, amelyet eddig a Bén meg a Vén kívül még soha senki nem látott, és hogy a kedves nézők fogadják szeretettel.
     És akkor az osztályunk négy jó magaviseletű tanulója egy kétperces zenére lenyomta, hogy közülük hárman züllöttebbek, mint mi összesen együttvéve, és a trió tagjai maguk közé akarnak édesgetni egy negyediket, aki egyáltalán nem züllött, de azért belekóstol a züllés világába, de rájön, hogy a züllöttséget nem neki találták ki, és faképnél hagyja a maradék züllötteket, akik értetlenül bámulnak utána.
     Valami ilyesmi lehetett, mert mi nem nagyon élvezhettük a színpad szélén kuporogva, de nagy tapsot kaptak, az bizonyos, és már nem is fájt annyira, hogy valamiből ki lettünk hagyva, mert nincs annál andalítóbb érzés, mint saját kezemmel tapsolni az Esnek.
     Alkonyodott ugyan, mi mégis sütkéreztünk a siker fényében, és rohantunk az állófogadásra, nehogy a sütikből ne jusson nekünk egy betevő falat se, mert az irigy és önző közönség töm magába mindent, amikor éppen nem brávózásra használja a száját meg nem tapsolásra a tenyerét.