(25. lecke) Hogyan érezzünk együtt?
Sántikált fölfelé a lépcsőn, s nekem elszorult a szívem. Csak álltam, kezemben a tornacipőmmel, és amikor elbicegett mellettem, lélekjelenlétemet visszanyerve megkérdeztem tőle:– Hogy vagy?
Már ahogy kiejtettem a számon ezt a két rövid szót, tudtam, hogy a világ legostobább kérdését tettem föl neki. Ugyan mit válaszolhatott?
– Nagyon fáj – villantott a szemével lefelé, és sejtelmem sem volt, mit kell ilyen helyzetben cselekedni. Legszívesebben az ölembe kaptam volna, úgy cipeltem volna föl a legfelső emeletre, hogy aztán egy életen át el se engedjem, egyetlen pillanatra se, de sajnos nem tehettem semmit.
Én soha egyetlen porcikáját meg nem érintettem még, kezet se adtunk egymásnak, puszit is legföljebb csak olyan messzeségből, hogy még véletlenül se érintsen arcot száj.
Mire észbe kaptam, már messze járt. Illetve a „járt” az ő esetében pontatlan kifejezés: a baj a bal lábfejében gyökerezett, annak is az alján és külsején, az ő legparányibb lábujjacskája alatt úgy két centire. Ó, drága Es, én szépséges Esem! Csak nagyobb sérülés ne kerekedjék ebből az egészből, mert ha ágynak dőlsz, napokig, akár hetekig nem jössz iskolába, és ha ilyen hosszú ideig nem láthatlak, belehalok! Bele én! Hogy ne láthassam a fürtjeidet, ahogyan a válladra omolnak, onnét lehullámzanak egészen a hátad közepéig, s csak az üres széked támláját, az üres padodat bámuljam óraszám?
Emcsé meg Káel, Es két legjobb barátnője azonnal rohant a Béért meg a Véért, hogy szörnyűség történt, jöjjenek azonnal. Ám csak a Vét találták.
– Bé tanárnő ma nincs bent – közölte tőle szokatlan szűkszavúsággal, mert azonnal fölmérte, hogy helyzet van.
– Jöjjön gyorsan a tanár úr, szegény Esnek fáj a lába! – És csapot-papot feledve szaporázta is már mindenki. Szerencsére a könyvtár nem esik messze a termünktől, de mégis, mire odaértek, a fél osztály már körülvette az Est, aki a kör közepén állva – minden elismerésre méltóan – egyáltalán nem jajgatott, csak nyögdécselt meg sziszegett meg szívta azt a fogszabályzós fogát. Addigra már ott tipródtam én is a bámészkodók között, így aztán olyat láttam, amilyet addig még sose. A Vé ugyanis a maga leghatározottabb módján odavetette, hogy:
– Vedd le a zoknidat!
És akkor megpillantottam az Es lábfejét, bizonyos fokig még a sarka is becsúszott a képbe, csak a talpát nem vehettem alaposan szemügyre, mert azon állt. Az Esnek a lába feje öt kisebb-nagyobb lábujjban végződött, ahogyan az enyém is, de az övé micsoda lábujjakban! Egészen másfélékben, mint az én randa nyeszlettjeim… Neki csodálatos lábujjai vannak, festőiek, sőt szobrásziak! Különösen a kisujja, ami nem egyenesen mered előre, mint holmi átlagembereké, hanem annyira görbe, hogy kecsesen behajlik a gyűrűsujja alá. Ó, ha kisujj lehetnék az Es lábán, és odagömbölyödhetnék a gyűrűsujja alá… Égi merengésemből a Vé hangja rántott vissza a földre.
– Hívjuk föl a szüleidet.
Jaj, ha most a Vé ifjúságának idejében járnánk, mennyi időt veszítenénk, amikor minden másodperc számít! Rohanhatnánk az igazgatóiba a vezetékes telefonhoz, arról nem is beszélve, hogyan omlottunk volna össze annál is régebben, amikor még telefon se volt! De ez csak éppen átvillant a fejemen, miközben gyönyörködtem az Es tökéletes alakú lábujjaiban, ahogyan alattuk szemem láttára kékült-lilult be egy féldiónyi dudor, mert már hallottam is a hangját, na, nem éppen a megszokott csilingelő változatban, hanem letörtben.
– Szia, apa, nagyon fáj a lábam… – kezdett hadarni, és ebből tudtam meg, valójában mi történt. Az, hogy tesiórán, annak is egészen a legvégén, ahogy jött kifelé, hogy átöltözzék – hahh! hogy le- s föl! –, hát ott, talán valami szörnyűséges fűtőtest vagy valami még gonoszabb állta útját, mert abból kinyúlt egy vascső, és hogy abba véletlenül belerúgott szegény, és hogy most szikrákat szór a szeme a fájdalomtól, egészen be is dagadt neki a bokája alatt – magam vagyok rá tanú –, és mindannyian azt hisszük, hogy csontja tört. Mi lesz most?
Abban állapodtak meg, hogy a kedves papa, az a drága ember, az én leendő apósom (csak ő ennek még nincs tudatában) bejön a lányáért.
Innen kezdve fölpörögtek az események.
Éppen fizikaóra kezdődött, de a Vé szólt a Dé tanárnőnek, hogy az Es kivételesen bekapcsolva hagyhatja a telefonját, hogy apukája visszahívhassa. Szerencsére a Vének éppen lyukasórája adódott, így aztán személyesen mehetett le a titkárságra kilépő engedélyért, a cédulát fölhozta, óra közben ránk nyitott, bejött, és szó nélkül letette az Es padjára.
Nem sokkal később az Es hazament.
Néztem utána, és fogalmam se volt, hogyan alakul az életem mostantól.
Honnan tudhattam volna, milyen rendkívüli események zajlottak a háttérben?
Hogy például a Vé már délben tájékoztatta a Bét a nap legfontosabb történéseiről, elsőként az Es szenvedéseiről, viszont már kora délután esemest kapott az Es apukájától, hogy az orvos szerint csak zúzódás, az Es bátran jöhet iskolába. Én mindenesetre egészen belebetegedtem a dologba, másnap nem is tudtam kikászálódni az ágyból, annyira fájt nekem az Es minden fájdalma.
Sejtelmem se volt arról, hogy az Es már régen a padjában ülve tart élménybeszámolót a hölgykoszorúnak a jól ismert, csilingelő hangocskáján, milyen megpróbáltatásokat állt ki az orvosi rendelőben. Mások elmondása szerint ugyanazt a cipőt viselte, mint előző nap, csak másik zoknival.
Én meg, ugye, ágyban, párnák közt. Anyukám forró teát hozott nekem vajas pirítóssal, apukám pedig, mielőtt munkába indult, megígérte, hogy majd többször fölhív, javult-e már az állapotom.
A Géitől meg az Esbétől kellett megtudnom, hogy napközben az Es megjelent a könyvtárban a Vé színe előtt, ahol már a Bé is reggel óta szorgoskodott (mert ő csak egyetlen nap szabadságot kért, hogy intézhesse halaszthatatlan ügyeit), mindkettőjüket vidám történetekkel szórakoztatta, pedig láthatón fontos információkat cseréltek, úgy kellett őket félbeszakítani.
Csak én betegedtem bele egészen ebbe a szörnyűségbe. Még most is, ahogyan e sorokat írom itt a parton – mert amíg a többiek járványveszélyes időben egymás bacilusait lélegzik be egyazon osztályterembe összezárva, nekem levegőváltozást írt elő a doktor néni –, érzem azt a könnyű szédülést, ami akkor fogott el, amikor megláttam az Es lábujjait a maguk teljesen leplezetlen meztelenségében.