(18. lecke) Hogyan értékeljük magunkat?
Amikor a Vé azt mondta, írjuk le, mi volt és mi lesz, pszichésen összeomlottam. Történt ugyanis, hogy megkaptuk a félévi bizonyítványt, és kiderült, ami kiderült, és az, bizony, mindenkit meglehetősen visszariasztott önmagától. Négyrét hajtott papír négybe vágva négyünknek (összesen hat á per négyes lap huszonnégyünknek): ennyi jutott, hogy föltérképezzük, mi minden kavarog szívünkben, mely a múltnak szelíd jövővel adósa, mai magyarok, különös előszeretettel drága szüleink.Sokat kifejező pofát vágtam persze rögtön, mintha utólag színészmesterségből is osztályoznának, amivel azt kívántam kifejezni, hogy:
– Ezek az emberek állandóan kibabrálnak velünk, így ezt jellemhibájuknak vagyunk kénytelenek tekinteni, nahát.
Ezt kívántam tudatosan alkalmazott mimikámmal ábrázolni, ráadásul úgy, hogy a többiek is lássák. Sajnálatos körülménynek tekinthettem, hogy a Bé is, mert ő ezekben a pillanatokban a tanári asztalnál ült, a Vé viszont az ajtó közelében állt, de amit az egyik lát, azt a másik hallja, mert úgyis elmondják egymásnak, tehát veszett fejsze nyele az egész, de ha halni kell, legalább tegyük emelt fővel.
Szükséges megemlítenem, hogy a közelmúltban éppen én generáltam vitát avval, hogy a parton megkérdeztem a többieket, látják-e értelmét annak, hogy iskolába járásra pazaroljuk el ifjúságunkat. Bizony, szép számmal akadtak, akik érdeklődésemre határozott választ adtak.
– Nem!
– Nem, különben is minek!
– Nem, mert ott úgyse tanítanak minket semmire!
– Nem, mert… – és itt nyomdafestéket nem tűrő szavak következtek, mert mi, amikor tanáraink és szüleink se nem hallják, se nem olvassák, előszeretettel építünk be szövegeinkbe ilyesmiket, mert a stilárisan gazdag önkifejezés sokkal menőbb, mint azoké a béndzsáké, akik szűkített szókincsanyaggal fejezik ki magukat, persze teljességgel hatástalanul.
Ültünk mindannyian lehajtott fejjel, bár alapvetően azért, mert a padon árválkodó papír fölé görnyedtünk. Nézegettem én, naná, hogy nézegettem azt az üres lapot, elvégre nem nézegethetem folyton az Est, és azon gondolkoztam, írjak-e rá egyáltalán bármit. Vagy ne. Tudtam én, ahogy mindenki tudta, nem volt ez titok egy pillanatig se, hogy mind a Bé, mind a Vé el fogja olvasni, amit írunk, netán mindannyiunkkal elolvastatják a többiekét, netán adott esetben az orrunk alá dörgölik, netán még más tanároknak, esetleg közeli rokonainknak is megmutatják, tudtuk mi ezt jól! Képesek ők bárminemű elvetemültségre, minő gyalázat!
Alaposan meg kellett hát fontolnom minden egyes szavamat.
Abban, hogy ők mit szeretnének olvasni, egy pillanatig sem kételkedtem. Valami ilyesmit.
– Önértékelés. Mi volt? Eddig nem csináltam az égadta világon semmit. Mi lesz? Mostantól tanulok, mint a güzü.
De ezt nem írtam le. Helyette hangosan megkérdeztem, hogy érezzék, önkritikus vagyok magammal:
– Csúnya szavakat szabad leírni?
És amikor azt mondták, kivételesen szabad, gyorsan odaírtam a papír legaljára, hogy:
– Elnézést a csúnya szavakért.
Kicsit eltűnődtem, hogy a csúnya rövid u vagy hosszú ú, de némi tanakodás után röviddel írtam, mert arra lehet azt mondani, hogy lefelejtettem az ékezetet, de ha kiteszem, nem mondhatom, hogy bár a fejem tudja, nem kell, a kezem valahogy önállósította magát, és megingathatatlan helyesírástudásomtól függetlenül magától kitette.
Megkérdeztem azt is, nevet kell-e írni a papírra.
– Gondoljátok, hogy másfél, együtt töltött év után nem ismerhető föl a kézírásotok?
Miközben tehát bátran odaírtam a nevemet a bal felső sarokba, valami az eszembe jutott. Hogy hát tényleg elég pocsék a bizonyítványom, és anyukám meg apukám, akik velem kapcsolatban mindenre föl vannak ugyan készülve, most nagyon szomorúak lesznek. Megfordult a fejemben, hogy ez a szomorúság akár odáig vezethet, hogy valamiféle gorombaságra vetemednek, például:
– Na, mostantól elbúcsúzhatsz a számítógéptől.
Vagy:
– Na, mostantól a haverjaid nélküled nem csinálnak semmit, mert te, bizony, fogsz!
Meg hasonlókat. Töprengtem kicsit azon is, följegyezzem-e, hogy az állandó menekülésemhez hozzájárul az is, hogy otthon anyukám és apukám állandóan veszekszik, és hogy azért csukom magamra a szobám ajtaját, és azért kapom föl rögtön a fejhallgatót, hogy ne halljam. De végül ezt nem írtam le, mert a magánéletemhez se a Bének, se a Vének nincs köze, és csak azt írtam le, hogy tudom, a szüleimet vigasztalhatatlanná teszem a 2,5-ös átlagommal, ami azt jelenti, hogy a jegyeim fele kettes, és bár a másik fele hármas, de az ilyesmikért az anyák és az apák el szoktak keseredni. Leginkább azért, hogy nekik ilyen förtelmes gyereket sikerült csinálni.
Én tulajdonképpen nem ilyen gyerekük akarok ám lenni, csak hát, ugye, tényleg ilyenre sikerültem, jutott még eszembe. Meg még az is, hogy jól megérdemelnek engem, mert tulajdonképpen ők tehetnek arról, hogy olyan vagyok, amilyen, ebben én teljesen ártatlan vagyok, és ezt tényekkel tudnám bizonyítani. Ha akarnám. De nem akarom, mert nem a szüleimet, végképp nem a világot kell értékelnem, amelyben jól szeretném érezni magam, de többnyire önhibámon kívül nem szoktam, hanem magamat.
Írtam tovább. Elmondtam annak a kis darab papírnak, hogy én tulajdonképpen az órákon nem figyelek, mert vagy szunyókálok, tudniillik nagyon keveset alszom, mert sokat kell lógnom a haverjaimmal, aztán otthon ülnöm a számítógép előtt, hogy lóghassunk tovább, ha virtuálisan is. Azért sem szoktam figyelni, mert nekem általában egészen máson szokott járni az eszem, mintsem azon, amiről éppen szó esik, kivéve, amikor a haverjaimmal lógok, mert akkor nekünk együtt jár máson, azon viszont tényleg együtt.
Na, ezt próbáltam megfogalmazni. Hogy ezentúl másként fogom csinálni, istók zicsi. Különben végképp elvesztem magam, aztán nem keres engem senki, akkor meg minek vagyok.
Beadtam a papírt, ahogyan a többiek is a magukét. Volt még két szünet és két óra, aztán kimentünk a partra, de néhányan visszakódorogtunk, mert egyikünk bent felejtette az óráját, ami nagyon kellett ahhoz, hogy lássuk, hogyan csúszik ki kezünkből nyomtalanul az idő.