(5. lecke) Hogyan essünk ki szerepünkből?
Amikor eljött az ideje, a Vé bement a Béhez a könyvtárba, és kikérte Krúdytól a föllelhető összes Szindbádot. Mi csak utólag értesültünk az előzményekről, akkor, amikor a Vé megjelent a pakkjával, a tetején a könyvvel. Na, gyanakodtunk is rögvest, hogy ma nem mi dolgozunk, mert ő ilyenkor föl szokott olvasni, azt meg szeretjük. Egyrészt, mert nekünk nem kell csinálnunk semmit, másrészt meg, mert olyan andalító a hangja, hogy egy-két percen belül tutira elálmosodik tőle az ember, és amikor már a fél osztály a padra borulva szunyókál, ő azt se veszi észre, annyira belemerül a könyvbe.Aznapra egy novellát hozott. Nekünk persze sejtelmünk se volt róla, hogy legalább húsz percre lett volna szüksége ahhoz, hogy végig fölolvassa, mi tehát a bevált taktikához folyamodtunk, hogy feleltetés még véletlenül se lehessen. Az Emá például be volt építve, hogy tanúsítson majd olthatatlan érdeklődést, jogilag le kell-e védetni a verseket, mielőtt publikálja őket a költő, mint a számítógépes játékokat, az Idével meg előre megbeszéltük, kérdezze meg, hogy Krúdy idejében mi volt a legnépszerűbb partidrog.
Több se kell ilyenkor a Vének, általában mindenről eszébe jut egy kellően zaftos irodalmi pletyka, szóval a feleltetés elmaradt, az új anyag is épp csak belefért, és már csupán tíz perc volt hátra az órából, amikor eljutott odáig, hogy fölüsse a könyvet.
Fölütötte, mi meg fölsóhajtottunk, hogy ezt is megúsztuk.
Az Es – teljesen véletlenül láttam, mert néha szoktam mászkálni a nyomában, csak úgy – egyszer a könyvtárban lődörgött, hogy szerezzen magának a Bétől valami testhezálló olvasnivalót, és szem- és fültanúja lett, ahogy az ajtó mögött a Vé a Ká tanárnőt vigasztalja.
– A gyerekek nem hazudnak, csak minden alkalmat megragadnak, hogy ne kelljen felelni vagy tézét írni… Ezért állítják azt egyöntetűen, hogy nem jelentetted be nekik egy héttel korábban, hogy témazárót fognak írni… – Ilyesmiket duruzsolt a Vé a Ká tanárnő fülébe, állította ellentmondást nem tűrően az Es azon a rögtönzött tanulógyűlésen, amelyet még a szünetben hívott össze, hogy tájékoztasson bennünket a leglényegesebbekről. És hogy a Ká tanárnő meg visszamosolygott, és könnyes szemmel azt mondta, hogy:
– Az a baj velem, hogy gyerekre nem tudok igazán haragudni…
Mi is a képébe mondtuk a Vének, hogy a házirend értelemében, ha ő két hét alatt nem javítja ki a dolgozatokat, jogunkban áll nem kérni azt az osztályzatot, amelyet ő fölkínál nekünk. Köszönte is szépen, mondván, akkor egyáltalán nem is javítja ki az őszi szünetben a dolgozatokat, viszont sajnálja az osztályt, mert erre szinte mindenki ötöst kapott volna, és még azok is négyest, akiknek egyébként nagyon rosszul áll a szénájuk. Mire mi új javaslattal álltunk elő a széna dolgában, miszerint mégis kérjük azokat a jegyeket, mire a Vé csak támasztotta tanácstalanul a falat, majd annyit volt képes mindösszesen kipréselni magából, hogy majd megkonzultálja a dolgot a Bével, elvégre ő a mi másik félosztályfőnökünk.
El is képzeltem, amikor éppen megkonzultálnak.
– Kedves kollégám, itt ez az én problémám a mi szeretett médiatagozatosainkkal irodalomból.
– Hallgatlak, kedves kollégám.
– Nos – kezdene bele a Vé, és a megkonzultálás e pontján elmondaná azt, amit én az imént. – Te mit tennél, kedves kollégám, ebben a jogilag tiszta, ám kereskedelmileg tisztázatlan pontján az eseményeknek?
És akkor a Bé azt mondaná:
– Írj be mindegyiknek egy ötöst, kedves kollégám, olyan rokonszenves gyerekek a mieink, és különben is nyilvánvalóan annyira igyekeznek, ha olyan jó dolgozatokat tudnak írni, hogy már az egész tanári kar erről beszél!
Mert a Vé ugyan két hete úgy, ahogy átvette őket, letette a dolgozatainkat az asztalára, de a többi tanár természetesen mind végigolvasta azonnal mindet, elvégre mi volnánk a híres-neves médiatagozatos osztály, nem is értik, a Vé hogyan nem adta meg eddig mindenkinek az értük járó csillagos ötösöket!
És akkor a Vé beírná mindannyiunknak a dupla ötöst, és akkor félévkor még a Gyédé se bukna meg, ami aztán igazán nagy szám, mert ő mindig meg szokott.
Ha pedig nem bukunk meg, akkor továbbra is a Vé maradna a magyartanárunk, és akkor egyszer talán befejezi azt a Krúdy-novellát, amit elkezdett, de tíz perc alatt nem tudott végig fölolvasni.
Azt történt ugyanis, hogy gyönyörűen olvasott, valami Latinovits vagy kicsoda nevű színész hangját utánozta közben, amitől az egész még viccesebb volt, bár maga a novella szomorú, és akkor egy pillanatra megállt, körülnézett, még a mutatóujját is fölemelte hozzá, és belebeszélt a novellába, hogy:
– Na, ezt figyeljétek, miket ír a Gyula! –, és ebben az áhítatban kezdte is a mondatot:
– „Parfőm és könnyes, sós íze van a csóknak”…
… Amikor megszólalt az osztályteremben egy másik hang is, hátulról, kissé balról és egészen fölülről, egyenesen a fölcsavarozott hangszóróból, hogy:
– Figyelem, figyelem! Ebédbefizetés még ma és holnap a következő hónapra a gazdasági irodában!
A Vé ült lesújtva mint Krúdy és mint Latinovits és mint önmaga avval a félbeharapott mondattal a nyelve hegyén, meg avval a befejezettel a fülében. Megháromszorozva ült a Vé, hogy márpedig az ő fölolvasásának ezennel befellegzett, és miközben mi özönlöttünk ki az osztályteremből, ő csak intett a kezével, és kiáltott utánunk andalító hangon, hogy:
– Majd olvassátok el a végét otthon…!
De akkor már mindenki úgy tett, mintha meg se hallotta volna, kivéve az Eset, aki imádja az irodalmat, és még aznap délután elolvasta otthon, persze neki könnyű, nekik megvan a Krúdy összes. Kérdezte is tőlem másnap reggel az Es, hogy elolvastam-e én is, és hogy szerintem is olyan gyönyörű-e, amit írt a Krúdy, amilyen.
– Szerintem te vagy gyönyörű… – mondtam, illetve csak mondtam volna, ha nem éppen akkor jön arra az a barom Ell, aki előtt nem lehet ilyeneket mondani, mert akkor röhögni kezd, és fűnek-fának továbbadja, mit hallott, pedig ez a kifejezetten esztétikai alapokon nyugvó magánvéleményem kifejezetten csak rám tartozik, na, jó, bizonyos mértékig az Esre is, de rá is csak érintőlegesen.
A Vé meg még aznap kiosztott mindenkinek egy fél cédulát, igényt tartva rá, hogy a tetejére írjuk föl a nevünket. Közölte, hogy aki mostantól megszólal, annak sárga lapot se ad, hanem rögtön pirosat, aztán föltett öt villámkérdést a Krúdy novellájából. Persze csak az Es tudott rájuk válaszolni, mert egyedül ő olvasta: ő biztosan ötöst fog kapni, mi, többiek meg egyest. Hát, hogy mi aztán milyen nagy boltot csináltunk, mondta nekünk a Bé, amikor beültünk hozzá, hogy a könyvtár falába verjük a fejünket, a múltkorival lehetne egy ötösünk, meg ha elolvassuk ezt a mostani maradék három és fél oldalt, még egy, így meg van egy szál karónk és slussz.