(20. lecke) Hogyan gazdagít az anyanyelv?

     Hiába ismeri az összes csúnya szót, mondja a Vé, szándékosan kitörölte mindet az emlékezetéből, hogy amikor egyszer, az egész életben csak egyetlenegyszer helyzetbe kerül, ne csússzék ki a száján közülük egy se. Mert abból neki esetleg kellemetlensége származna, a kellemetlenség meg köztudomásúlag kellemetlen. Ezek szerint nem tanultam el semmit a Vé technikájából, mert az enyémen bizony kicsúszik, ráadásul nem is szándékomtól teljesen függetlenül, és amikor ilyesmi történik velem, mindig kifejezetten kellemes borzongás jár át.
     Szeretek csúnyán beszélni! Persze nem a Bé, főleg nem a csúszásgátlós Vé előtt, ellentétben avval, amikor a haverjaimból tevődik ki a leg***bb közönségem… Meggyőződésem, hogy engem valaha valamiféle öcsinek tekintettek, de amióta el-elkanyarítok valamit, vagy tőmondataim elejéhez-végéhez odabiggyesztek egy-egy ütős szakszót, netán kötőszóként használok bizonyos kifejezéseket, akkor a haverjaim összesúgnak a hátam mögött, ehhez kétség sem fér:
     – Te, milyen felnőtt a mi haverunk! Csak úgy röpködnek a szájából a… – és kimondják, mi minden röpköd a számból.
     Valaki fölhívta a figyelmemet, milyen egészséges a magyar nyelv. Hogy minálunk minden csúnya szó a szexszel kapcsolatos, tisztelet a kivételnek. Én egyébként rendkívül tisztelem úgy a szexszel, mint a vegetációval kapcsolatos csúnya szavakat, bár néha, amikor azon dolgozom, mivel tudnám újfent elkápráztatni az én ki***tt haverjaimat, eltűnődöm, az egyik testrész, ha megnevezzük, miért soroltatik a csúnya szavak közé, amíg a másik nem. Ezt a megkülönböztetést teljességgel igazságtalanságnak tartom, már a testrészek képviseletében is. Mert ha valakit melegebb égtájakra akarok küldeni, miért nem például a hónaljba vagy a szempillába küldöm?
     – Tud nekem erre valaki válaszolni? Tessék ezt fölhívásnak tekinteni!
 
     Megvitattam a problémát az Enellel meg a Zévével, akik mindketten professzorai a témának, egyik az altesttané, másik a tettlegességismereté, de a rejtélyre ők sem tudtak logikus magyarázatot adni.
     Én mindenesetre – elmondhatom magamról, hogy immár rutinosan – minden mondatomban nemi cselekedetre buzdítom azt, akivel éppen beszélek, és – mondom, meggyőződésem –, ettől nagyon menő vagyok! Szerintem még menőbb lennék, ha egyszer felelet közben is ugyanúgy beszélnék, mint tanítás előtt, után, vagy éppenséggel a szünetben.
     Egyszer osztályfőnöki órán, amikor bent van a Bé is meg a Vé is, megkérdezném, hová megyünk osztálykirándulni, és a kérdésem végére odabiggyeszteném azt a kis hangulatot. Érezném, ahogy az Eszbé meg a Káem a hátam mögött elismerően összenéz, miközben az Erjé meg az Esza szinte elalél a gyönyörűségtől, hogy egy ilyen felnőttel járhat egy osztályba, aki ennyire magas színvonalon beszéli közös anyanyelvünket! És aztán, hogy példát mutattam, senki nem tartaná vissza szükségleteit, és csak úgy röpködnének a ***ek és a ***ok az osztályteremben!
     Csak egy baj van, illetve pontosabban kettő. A Bé meg a Vé. Hogy ők nem szoktak így beszélni, bár a Bétől mintha hallottam volna valami gyanúsat, de elharapta, ezért nem vagyok abban bizonyos, hogy az az volt, bár kétségtelenül annak indult. Ez mindenesetre probléma, méghozzá súlyos.
     Mert, ugye, képzeljük el azt a helyzetet, hogy ott egy teljes osztály, mindenki teljesen felnőtt benne, hiszen mindenki úgy beszél immáron, ahogyan az felnőttől elvárható, és van két illető, akik durván dacolnak, és direkt nem beszélnek úgy.
     A helyzet egyértelmű. Aki nem felnőtt, az gyerek, tiszta sor. Vagyis vagyunk, mi, huszonnégyen, médiatagozatosok, mindahányan felnőttek, ***, és vannak ők, ketten, a Bé meg a Vé, akik gyerekek, ***. Akik előtt nem lehet koncepciótlanul csúnyán beszélni, ***! Ebből a tételből pedig, tisztelt tanáraink, ***, az következik, hogy mi neveljük őket, és nem ők minket, ***!
     Ó, mennyi mindenre megtanítanánk azt a két szerencsétlent!
     Kezdjük avval a totális hülyeséggel, hogy reggel föl kell kelni. Mert már mért kell reggel fölkelni, amikor az kifejezetten unalmas? De jó, legyen, keljünk föl, ha már a vegetáció kiparancsol bennünket az ágyból, de mi az a bornírtság, hogy iskolába kell menni? Illetve hát az iskola önmagában nem elvetendő, mert legalább van egy fűtött, világos épület, ahol az ember találkozhat a haverjaival… De ki találta ki a tanítást? Illetve hát van, amikor nem rossz, mert például elücsöröghet az ember, és közben nézegetheti az Est, mert az Es természetesen állandóan tanítási órákon ücsörög, de ez az izé, közben, magyarázás meg visszakérdezés meg diktálás meg mindenféle háborgatás tényleg teljesen fölösleges!
     És így tovább. Na, ennek a két gyereknek aztán kimutatnánk a fogunk fehérjét.
     – Felelni fogtok! Egyrészt mindenért, amit ellenünk eddig elkövettetek, másrészt konkrétan!
     – Mondd föl a leckét!
     – Hol a házi feladatod?
     – Halljuk a memoritert!
     – Lemásoltad a helyesírási szabályzatot?
     – Ne ficánkolj már annyit!
     – Maradj csöndben!
     – Most szódolgozat lesz!
     – Osszatok ki magatoknak egy papírt!
     – Írjátok föl a neveteket a bal fölső sarokba!
     – Az ablak felőli padsor az A, az ajtó felőli a B!
     – Szétültetlek benneteket!
     És akkor, óra után, kimennének a folyosóra, és nagy fölháborodásukban olyanokat mondanának, hogy csak na! Elmondanának bennünket mindennek, ami csak az eszükbe jut. Teleplakátolnák velünk az egész iskolát. Telekommentelnék az egész netet, vennének festéket, és az összes járdára fölmázolnák, mi a véleményük rólunk! Bérelnének repülőgépet, és annak a színes füstjével fölírnák az égre, minek tartanak minket!
     Mondtam a haverjaimnak, mit találtam ki.
     – Figyu! – mondták. – Ha csak egyszer meghalljuk, hogy a Bé vagy a Vé csúnyán beszél, mi azonnal abbahagyjuk! Mert annak mi értelme, hogy mi éppen úgy beszéljünk, mint ők?
     Éppen azt akartam még mondani, hogy:
     – ***! – de a haverjaim már sehol se voltak.