(1. lecke) Hogyan gyújtsuk föl az iskolát?

     A legeslegnehezebb veszteg maradni. Nekem minden egyéb könnyű: ha szorít a prés, egész jó mondatokat tudok összehozni, még bele is bámulok a kamerába néhány másodpercre, ha kell, de egy helyben ülni, na, az nagyon nem megy nekem. Feszengek. Valaki folyton figyel, a múltkor is beszólt nekem a Vé, hogy mit mocorgok annyit, maradjak már veszteg. A probléma az, hogy én maradtam volna, csak sejtelmem se volt, mi az a veszteg.
     Meg még a pontosság, na, az az, ami még nagyon nem megy nekem. Én nem ismerem az időt, már anyám is megmondta:
     – Fiam, te nem ismered az időt!
     Ezt akkor mondta, amikor egyszer háromra haza kellett érnem, rögtön és egyenesen a suliból, de valahogy négy lett belőle. Nem is tudom, mitől mennek ilyen gyorsan a percek! A srácoktól tényleg teljesen elbúcsúztam mindjárt a kapuban, hogy nekem sietnem kell, és csak a kedvenc kirakatunk előtt álltunk meg egy pillanatra, meg az út mellett találtunk egy nagyon különös alakú kavicsot, először csak zsebre vágtam, hogy otthon majd alaposan szemügyre veszem, de aztán hirtelen mégis helyben vettük szemügyre futólag mindannyian, mert nekem sietnem kellett, amit mindenki tudott, aztán el is dobtam, de az nagy hiba volt, és gyorsan meg kellett keresni, hogy otthon alaposabban megnézhessem.
     Én tévériporter akarok lenni! Esetleg operatőr vagy vágó, így aztán anyám este azonnal elmondta apámnak, mi történt délután, és apám egészen szúrós szemmel, amilyet csak akkor csinál, amikor vacsoraidőben nagyon a bögyében van az egész család, megkérdezte:
     – Fiam! Te nem ismered az időt?
     Mondtam, hogy éppen arról tanulunk leginkább az iskolában, ahová járok. Anyám meg azt, hogy ideje abbahagynom az állandó szemtelenkedést, amiből neki elege van. Akkor értettem meg, hogy azért szemtelenkedik ő is a nagyival, hogy valami hiányérzetet keltsen magában, mert az elégedettség nem viszi előbbre az embert, ahogyan apám szokta mondogatni.
     Bennem föl szokott merülni, hogy nem lehet könnyű nekem. Általában nem könnyű az olyan embereknek, akik nem ismerik az időt. Most el is képzelem, hogy tényleg nem ismerem az időt, apám reggel odaül az ágyam szélére, és azt mondja:
     – Fiacskám, ébredj! Fél hét. Indulnod kell az iskolába.
     Akkor én először is nem értem, mi az a fél hét. Háromnegyed nyolckor meg, mert nálunk akkor csöngetnek be, amikor bejön a tanár, mindenki fölkecmereg a padjából, csak én ücsörgök tovább teljesen egyedül, és próbálom fölismerni, melyik felhő kire hasonlít, mert én vagyok az, aki nem ismeri az időt.
     A pontossággal még az is a bajom, hogy amikor a Vé azt mondja, hogy írjak ennyi meg annyi oldalt, és álljon az egész értelmes mondatokból, nekem sose sikerül teleírnom se az ennyi, se az annyi oldalt, mert olyankor nem jut az eszembe semmi. Azt hiszem, az a problémám, hogy én nagybetű szeretnék lenni, mert abból kevés van, nem úgy, mint a kisbetűkből. Vagyis írnék én mindenféle oldalt, ha csupa nagybetűvel lehetne, a regényemet például egész a végéig végigírtam, két teljes spirálfüzet, az egészen más dolog, hogy azért nem fejeztem be, mert meguntam, de mi az, hogy:
     – Akkor a Gulliver tartalmáról kérek a következő órára egy oldal szöveget! – mondta is minap a Vé, és kiviharzott az osztályteremből, mert neki meg belőlünk van elege.
     Hát én el is mentem akkor azonnal a könyvtárba, és kérdeztem a Bét, hogy kikölcsönözhetem-e egy napra a Gullivert, ne aggódjék, nálam a legmegfelelőbb helyen lesz, csak a tartalmát szedem ki belőle, a maradékot holnap vissza is hozom. Próbáltam is elolvasni, de aztán fölhívtak a srácok, én meg kérdeztem apámat, mert ilyen esetekben mindig őt kell kérdezni, mert anyám félkézből visszakérdez, hogy:
     – A leckéddel már kész vagy?
     Apám viszont be se csukja a könyvét, amit éppen olvas, csak vet rám egy pillantást a szemüvege fölül, és azt kérdezi:
     – Hányra is vagy itthon?
     Gyorsan mondtam, hogy hétre vagyok itthon, aztán egész éjszakára maradok, és elviharzottam.
     Aztán az az oldal, amit írni kellett volna, másnap jutott csak az eszembe, hogy meg kellett volna írni. Próbáltam összehozni valamit a második szünetben, mert az elsőben a matekot másoltam le, mert az már a következő órára kellett, de sehogy se akart leérni az oldal aljáig a szöveg, pedig a közepétől már nagyobb betűkkel írtam, amit csak akkor lehet észrevenni, ha nagyító alatt vizsgálja valaki, de a Vé nem hord magával nagyítót, ebben egészen biztos voltam és leszek. Tényleg, jó lenne behozni egy nagyítót, apám tart a fiókjában, nyele van és kerek, majd egyszer egy napra kikölcsönzöm onnét, biztos nem fogja észrevenni.
     Ha bevinnék egy nagyítót, avval össze lehet gyűjteni a napsugarakat, apám egyszer mutatta nyaralás közben, kis barna pöttyöt lehet vele égetni egy papírra, aztán lángra lobban tőle az egész újság, nem veszélyes, gyorsan el lehet fújni. Csak addig hagynánk égni, amíg ellenőrizzük, hogy tényleg működik-e a suliban a tűzjelző.
     Amikor meg jönnének ki a tűzoltók, azt lefényképeznénk, mert mi médiatagozatosok vagyunk, és készítenénk egy interjút a tűzoltóparancsnokkal, és azt jól megjelentetnénk az iskolai honlapon, én el is kérném a tűzoltóparancsnok sisakját, és akkor azt mondaná az Es, aki a legviccesebb lány az osztályban, és egyszer mondta is egy barátnőjének, aki visszamondta nekem, hogy ennek a dilisnek végül is tűrhető humora van, hogy:
     – Milyen jól nézel ki tűzoltósisakban!
     És akkor már meg is érte az egész igazgatói intő.