(28. lecke) Hogyan íveljünk fölfelé?
– Esbé pályája meredeken ível fölfelé!Ilyen marhaságot én sose mondanék, mondanom se kell, hogy nem én mondtam, ezt a Vé mondta mindannyiunk előtt, mindannyian tanúk vagyunk rá, hogy mondta.
Nem szívesen fogok mondattani elemzésekbe, de a bajaim már a jelentésekkel kezdődnek, aztán grammatikailag csak fokozódnak. Mert mi az Esbé, kérdem tisztelettel, akinek pályája van? Tán rakéta? Hát hogy volna az Esbé rakéta, amikor diák, fiú, osztálytárs: bármi, csak éppen rakéta nem! Aztán hogyan képes valami meredeken ívelni? Ha ível, akkor hajlik, a hajlás meg azt jelenti, hogy mindenképpen veszít a meredekségéből, mert vagy le, vagy föl, de előbb-utóbb mindenképpen vissza önmagába…! Nem állítanám én be magam semmiféle matematikusnak, nyelvésznek végképp nem, csak egyszerű médiatagozatos tanuló, az Esbé osztálytársa vagyok, aki egyáltalán nem féltékeny az Esbére, miért is volna.
Azért megkérdeztem a haverjaimat:
– Ti mit gondoltok erről az Esbéről?
– Akinek a pályája meredeken ível fölfelé? – kérdeztek vissza, és ebből arra következtettem, hogy nekik is föltűnt, miféle furcsa megjegyzést engedett meg magának a Vé.
Az Esbé meg közben pontosan úgy viselkedett, mint máskor: bejött az osztályterembe, letette a hátizsákját, levette a kabátját, leült meg fölállt, szóba elegyedett egyikünkkel-másikunkkal, hol nevetgélt, hol elkomorult, az órákon néha figyelt, néha nem, dolgozatot írt, ha kellett, és felelt, ha úgy hozta a sors, aztán fölvette a kabátját, fölemelte a hátizsákját, és kiment. Nem tapasztaltunk semmi különöset az egész létezésében, ha csak azt nem, hogy mindig a föld felszínén jár.
Azt gondolom, ezt a fizikai vonatkozású észrevételemet szükséges megmagyaráznom. Különösen a rakéta vonatkozásában.
Ha ugyanis az Esbé pályája valóban meredeken ívelne fölfelé, az Esbé már nem volna idelenn! Mert bár egy meredeken fölfelé ívelő pálya nem jelenti azt föltétlenül, hogy azon az illetőnek, akié ugyanis, föltétlenül törekednie kell előre, de mi másra jó egy pálya, ha nem arra, hogy mégiscsak haladjunk rajta! Az Esbé meg nem halad, ez egyértelmű, mert ha haladna, nem itt volna; ez napnál világosabb, nem?
Mi váltotta ki persze a Véből azt a kacifántos mondatot, ez itt az igazi kérdés. Mi, mi? Hát az, hogy az Esbé tavaly, amikor még épp csak beleszagoltunk a médiatagozatba, teljesen szürke volt és érdektelen és unalmas, és semmi meredekségnek meg ívelésnek meg fölfelének még csak jelét se mutatta! Ráadásul az Esbé teljesen enervált volt és szedált, valósággal mélyhűtött, minek következtében, amikor karácsonyi ajándékként mindenki kapott három-három jelzőt a Bétől meg a Vétől, amit kifejezetten ők kerestek és találtak nekünk, akkor az Esbé kapott egy olyan mélyütést a szeme alá, hogy csak úgy kongott tőle a feje, amit persze jól megérdemelt.
– Fásult – ez volt rányomtatva arra a kitűzőre, amit kapott karácsonyra az osztályfőnökeinktől. Volt még másik két szó is rajta, de azokra senki nem emlékszik. Ám az, hogy fásult! Még hogy az Esbé fásult!
– Nahát! – mondtuk többen is.
Merthogy az Esbére tökéletesen illett a szó, miszerint ő fásult. Olyannak tűnt, mint akiben a hajlékony rostok megkeményednek, és ettől érzéketlenné válik, attól meg közönyössé. Olyan negatív kisugárzása volt az Esbének akkortájt, hogy aki csak megállt a közelében, nem is fává, hanem kifejezetten kővé vált! Nem is nagyon szeretett az osztályból senki megállni az Esbé mellett.
Mire mi történt? Hát az Esbé úton-útfélen ilyeneket mondott:
– Ez az osztály vacak!
– Én itt pocsékul érzem magam.
– Innen én úgyis elmegyek…
Próbáltunk törődni az Esbével, de nem hagyta. Az Es egyszer, szünetben, meg is kérdezte néhányunktól, akad-e közöttünk valaki, aki segítene neki, hogy visszahozzuk a semmiből ide, a mindenbe az Esbét, de mert nem jelentkezett senki, hát én se. Pedig… Ahogyan az Es könnyekkel szemében távolodott, akkor villant az eszembe, hogy majd én, majd én rendbe szedem ezt a dolgot. Az Es teljesen el lesz bűvölve, hogy mire vagyok képes, ha egyszer valamit a fejembe veszek!
Avval kezdtem, hogy odatelefonáltam az Esbéékhez, csak úgy, mintha valami házit akarnék kérdezni, és amikor az Esbé anyukája vette föl a telefont, hallottam a hangján, hogy éppen sírt. És innen kezdve akárhányszor odatelefonáltam az Esbéékhez, mindig az anyukája vette föl, az apukája sose, és az anyukája hangjából mindig ugyanazt hallottam ki: hogy éppen sírt. De mit tud tenni ilyen esetben egy magamfajta gyerek, aki még nem ért semmit a felnőttekből, akik azt gondolják, hogy azért, mert ők felnőttek, mi, gyerekek, nem értünk belőlük semmit? Nem tudtam jobbat kitalálni, mint azt, hogy addig telefonálgatok, amíg egyszer az apukája veszi föl a telefont. Ami persze lehetetlennek látszott, mert addigra balsejtelmeim támadtak, hogy az Esbé világfájdalma meg az anyukája sírós hangja meg az apukája telefonfölnemvevése között szoros összefüggés lehet.
De aki nem adja föl, az nem adja föl. Én meg erről vagyok híres.
Egyszer aztán megtörtént. Az apukája vette föl – aznap délelőtt valahogy az Esbé is vidámabb volt a suliban, mint szokott –, és miután azt gondolta, azért telefonálok, mert én a fia barátja lehetek, azt is gondolta, hogy bizonyára magas szinten értek a számítástechnikához, ezért hát konzultált velem, milyen gépet vegyen a fiának, aki médiatagozatos, ha nem tudnám, hogy a proci meg a vinyó elbírjon egy bivalyerős editálóprogramot.
Aztán vettek is. Onnan tudom, hogy az Esbé állandóan hurcibálta be magával a suliba. És amit mi forgattunk, azt ő oda töltötte le, aztán otthon megvágta. Kiderült, hogy az Esbének látásmódja van meg tempó- és arányérzéke meg zsákszámra eredeti ötlete, ami másnak nincs föltétlenül. Végül odáig fajultak a dolgok, hogy az Esbé egyszer a Bé meg a Vé színe elé merészkedett, és elkérte tőlük a kamerát meg a statívot meg a mikrofont egy teljes hétvégére, mondván, hogy az apukájával filmet forgatnának, ahhoz kell! És hallottam, amikor a váratlan kérdésre azt a rögtönzött választ kapta, hogy ezt meg kell fontolniuk, hiszen még soha senkinek nem kölcsönözték ki a teljes cuccot egy teljes hétvégére… De aztán saját szememmel láttam, amikor az Esbé nagy csomagokat cipel haza.
Mert akkorra már az osztály színe előtt elhangzott az ominózus mondat a pályáról meg annak az irányáról. Tudjuk.
Már miért volnék féltékeny? Én az egészet az Esért csináltam, csak kár, hogy neki erről halvány dunsztja sincs.