(34. lecke) Hogyan játsszuk az agyunkat?
Ideje mutatni végre valamit magunkból… Mert igenis, ránk, médiatagozatosokra, a tanév végén sokan kíváncsiak, bennünket sokan szeretnek, az anyukáink és az apukáink például egészen bizonyosan, vélhetően a testvéreink is és a nagyszüleink is, talán a barátaink is, és néha még azok is viszont, akikbe szerelmesek vagyunk.Persze nem állítanám, hogy eddig állandóan rejtőzködtünk mindenki elől. Mindösszesen csak tavaly bujkáltunk, amikor még kezdőknek számítottunk, és nem állhattunk nyilvánosság elé…, bár egy júniusi estén már akkor is. Az volt a néhai 9DSó! A rajongóink csordultig töltötték a dísztermet, és másfél óra után vastapssal köszöntek el tőlünk. De hol van már a tavalyi hó, pontosabban napsütés… Ehhez képest az idén annyi újságot és honlapot terveztünk, annyi rádióműsort állítottunk össze és annyi filmet forgattunk, hogy az iskolai honlapról szinte lecsurog az életművünk! Még nyitott ajtók előtt is prezentáltunk, csak valaki mondaná meg végre, mit jelent az, hogy prezentáció.
És akkor most, hogy egy esztendővel öregebbek lettünk, végre/sajnos elkezdődtek a 10DSó próbái. Jövőre ilyenkor majd a 11DSóé? Aztán az UtolSóé, ahogyan Eszef már el is nevezte?
Próbálni jó.
Próbálni rossz.
Az első alkalommal csak ültünk másfél órát, és hallgattuk a Bét meg a Vét, akik igyekeztek rábírni minket, hogy legalább valami parányi ötletecskének legalább a magja jusson az eszünkbe… Na, akkora csöndet, amekkorát akkor produkáltunk (prezentáltunk?), egyetlen tanár se hallott még tőlünk, hát még ők! Erre föl kezdték mondani, ők mit látnának szívesen. De mi képes nekik az eszükbe jutni? Olyasmik, amikre egyöntetűen csak a fejünket rázhatjuk.
– Nahát, ezt semmiképpen se!
– Hű, ez már tavaly is rettenetes volt!
– Hát, mi ilyet aztán biztosan nem…
Szerencsétlen Bé, szerencsétlen Vé, csak ott ültek, álltak teljesen leforrázva, hogy na, mi volnánk az ő híres-neves-nevezetes médiatagozatos osztályuk… Egyen-ketten meg is szánták őket, és kiböktek egy-két hirtelen gondolatot.
– Táncoljunk valamit!
– Énekeljünk.
– Szavaljunk…
Ennyi kellett csak, hogy mindenki beszélni kezdjen abba az irányba, amerre éppen bambult; nem is beszélni, inkább üvölteni, és néhány perc elteltével, amikor ismét síri csönd honolt az osztályteremben, elégedetten dőltünk hátra, hogy meglehetősen gyorsan lerántottuk a leplet mindenről: minden vacak és unalmas és borzalmas és iszonyatos és legfőképpen szörnyű! A legtöbbször egy három hangból (leírva négy betű) álló szó hangzott el: szerintünk egyébként is minden az.
Kivéve persze minket. Mert mi, ugye, tökéletesek vagyunk, csak sajnos a környezetünk, mondhatnám, a bennünket körülvevő világ nem az, de arról nem mi tehetünk. Hanem? Hanem a szüleink, esetleg már a nagyszüleink, a dédszüleink, az üxüleink, a szépszüleink, mert már ők annyira elrontották az egészet, hogy mi, a magunk hibátlanságával képtelenek vagyunk ennyi rosszat (értsd: három hang/négy betű) utánuk elpucolni.
Ilyen a mi közérzetünk. Nekünk ez így elfogadható is volna.
Csakhogy mi legyen a 10DSóval?
A második próbára azért mégiscsak kiderült, hogy valamik azért csak az eszünkbe jutottak, minek következtében ez-az összegyűlt, így aztán a Vé krétával föl is írta a táblára, hogy I. rész meg hogy II. rész, és kezdte alájuk odaírogatni, miféle műsorszámokkal tölthetnénk meg mindezt. Látszott már, hogy nyitány meg finálé meg mindenféle más. Ültünk teljesen rácsodálkozva a zöld táblára, amelyre fehér krétával fölírva immár tagadhatatlanná vált, hogy valami készül. És akkor váratlanul zsibongani kezdtünk, hogy ide ez kéne, oda meg amaz, és váratlanul kiválasztódott rendezőasszisztens és szövegíró meg koreográfus, és még arra is akadt vállalkozó, hogy jegy terveződjék meg műsorfüzet.
Aztán együtt lementünk a díszterembe, és körülnéztünk, hogy mit kéne, mit lehetne, aztán elégedetten hazamentünk.
A harmadik próbát már eleve a díszteremben tartottuk.
Rögtön mondta is a Bé meg a Vé, hogy lehetőleg ne nyúljunk semmihez, és ne mozdítsunk el semmit a helyéről, elvégre ez mégiscsak az iskola díszterme, mire mi azonnal hozzányúltunk mindenhez, és mindent elmozdítottunk a helyéről, de a próba egyébként jól ment. Az elejét meg a közepét például nem is kezdtük begyakorolni, a végéig el se jutottunk, viszont az eleje és a közepe közötti részben szakmailag alaposan elmélyedtünk. Az az lenne, hogy megmutatjuk, mit csinál az osztály a szünetben! De nem ám úgy, hogy mindenki magát, hanem éppenséggel úgy, hogy mindenki valaki mást! Hogy ki kit, abból nagy vita kerekedett, végül sorshúzás döntött, de utána senki nem nyugodott bele, hogy ő miért éppen őt, őt viszont miért éppen ő.
Evvel el is telt a próba tetemes része.
De azért fölmentünk a színpadra is, ahol mindenki rögtön kihúzódott szélre, illetve akik nem fértek már oda, azok becsordogáltak mélyre, így aztán, amikor szólt a Vé, hogy most kezdje mindenki azt csinálni, amit a húzott név viselője szokott a szünetben, hát néhány perc múlva fájdalommal megtört szívvel szólt a Bé, hogy senkit nem lehet látni, és hogy jöjjön mindenki a színpad közepére, előre.
Na, akkor mentünk és valamit csináltunk, de mindenki érezte, hogy ez a fél lábon ácsorgás meg egymással trafikálás meg nyerítve röhögés egyáltalán nem vicces.
Akkor avatkozott közbe az Es: azt mondta, ő majd a Káellel kitalál valamit. És akkor kimentek, és hosszú percekig nem jöttek vissza. Nekem személy szerint egy örökkévalóságnak tűnt, amíg kint voltak: el is határoztam, addig nem veszek levegőt, amíg újra nem láthatom az Est, de aztán azt gondoltam, minden szerelemnek vannak korlátai, és vettem.
Ekkor jöttem rá, hogy én utálok ugyan kilógni a sorból, aminél jobban csak azt utálom, ha valamivel fölhívom magamra a figyelmet, viszont addig minden teljesen rendben, amíg a szemem sarkából látom az Est, de amikor nem, az nekem a lehető legrosszabb (három hangobb/négy betűbb). És akkor elhatároztam, hogy mostantól sose fogom csak azért, hogy olyan legyek, mint mások, mások előtt az agyamat játszani, mert bennem éppen az a truváj, hogy különbözöm.