(50. lecke) Hogyan komolyodjunk meg?

     Bébét elvesztettük. Három tárgyból kellett javítóznia, az első vizsgára bement, aztán avval jött ki, hogy egyetlen kérdésre se tudott épkézláb választ adni, az egész nyáron nem tanult semmit, minek bosszantsa hát a többi tanárt… És némi mérlegelés után kisétált az épületből. Azt mondta még, hogy őt különben se érdekli az egész, megvan neki a helye, ahol majd továbbtanul.
     Nem érdekeljük a Bébét.
     Viszont megtartottuk a Béelt, a fiúKábét, a Géit, a Káemet és az Erefet. Nem tudom, mi történhetett velünk ezen a nyáron: talán átszámoltuk, hogy ha eddig tizedikesek voltunk, mostantól lehetnénk akár tizenegyedikesek… Vagy újra tizedikesek itt vagy esetleg másutt, ami – helyszíntől függetlenül – ciki. Ezért cselekednünk kell.
     Most kérdezze meg valaki, hogyan telt a nyár.
     – Hogyan telt a nyár?
     Na! Nem gondoltam komolyan, hogy valaki megkérdezze!
     – Hé! Te ki vagy?
     Ezt már én kérdezem attól, aki az előbb kérdezősködött. Sehogy se tudom azonosítani az illetőt: azt se ismertem föl, hogy a hangja fiúé vagy lányé. Egyáltalán: fiatal hang? öreg hang? És most dehogy mondom, hogy kérdezzen újra, mert képes rá, és megteszi, és akkor engem kiver a jeges veríték. És rémületemben hangosan ordítoznék:
     – Mi folyik itt? Kísértetek járnak errefelé? Segítség!
     Este, amikor hazaértek a munkából, említettem anyukámnak és apukámnak, hogy jó volt a nyári szünet utolsó napjait – rendrakás, takarítás címén – egyedül tölteni itthon (a nővérem a barátaival nyaral, neki egy héttel később kezdődik az egyetem), de mintha nappali világosságban is fölbukkannának minálunk mindenféle mumusok vagy micsodák. Anyukám csak nevetett, de apukám mindig komolyan veszi, ha ilyesmiről beszélek, mert apukám is gyáva.
     – Tudod, fiam – mesélte egyszer –, nincs abban semmi szégyellnivaló, ha az ember fél egyedül. Inkább legyél rá büszke: azt jelzi, hogy kiválóan működik a fantáziád! Mert szedd csak ízekre az ijesztő történeteidet, és kiderül, csak a képzelőerőd tréfált meg…
     Még azon tűnődött, hogy ez az egész csak második réteg a mi valósnak tűnő elsőnk mögött vagy mellett vagy fölött, de a hosszúra nyúlt fejtegetést már untam (inkább a kiválóan működő fantáziám dicséretét hallgattam volna még), és némi idő múltán apukám észrevette, hogy ásítozom, tehát abbahagyta az okfejtéseket. Még gyorsan elmondtam neki, hogy változni fog az osztálylétszám, mert elvesztettük a Bébét, aki annyit se tett meg értünk, hogy fölkészül a javítóvizsgára, viszont a többiek mind sikerrel vették az akadályt.
     Apukámmal tegnapelőtt beszélgettem, gondolkozni viszont ma gondolkozom ezen az egészen. Mármint azon, hogy tizedik és tizenegyedik határán állunk, és most én kérdezem magamtól, valóban a senki földje-e ez.
     – Hé, én! Valóban a senki földje?
     Nahát, veszem észre, múlt, jelen és jövő között ugrándozom, éppen úgy, ahogy a Vé szokta kimutatni mindenféle irodalmi műben, hogy miket is csinálnak az igazi írók! Én nem vagyok igazi író, csak megpróbálom leírni, miről írnék, ha egyszer igazi író válna belőlem. Leülök, papírt, tollat veszek elő, mert az igazi írók még igazi papírra írnak igazi tollal! Írom, ahogy jön.
     – A tendenciák elopálosodnak, ahogy egybemosódnak a mozdulatok is. Pillanatnyi szívleállás, az volt, de mintha meg se történt volna, karemelés vállig, csípőig balról és jobbról. Egy kóbor kutya járókelőkhöz szegődik, amíg el nem legyintik, a tea riadalomtól forró. Sápadt kettősség az ébredésben. A belgrádi villamos átcsörömpöl életed sínén, kereszteződéshez érsz, meghökkenve tipródsz az utcasarkon, végül másodszor állsz ellen a kísértésnek. Megfutamodásnak érzed; majd csak visszamenőleg sóhajtasz föl, hogy ez a szerbiai lassú légzés hozta el a rég áhított függetlenségedet. Szabályos időközönként szívod be, fújod ki a levegőt, egy pillanatra elhiszed: veled ilyesmi többé nem történhet meg. Nem látod tisztán, a hegyek mögül egy vagy két nap kel föl.
     Most visszaolvasom: olyan, mint amikor a nevelési tanácsadóban – ahová azért mentünk, hátha tudunk fölmentést szerezni matekból – azt kérték, mondjam el, mi jár a fejemben, és sejtelmem se volt, honnét bújtak elő az elmondáshoz a szavak.
     Nesztek! Az én fejemben sok minden kavarog, nem is tudok rendet tartani a limlomok között. Benne van, hogy egyszer minden különösebb indok nélkül rosszul lettem, de aztán elmúlt. Hogy láttam egyszer egy kóbor kutyát, és egyszer megégettem a számat, mert gyanútlanul megbillentettem egy bögrét. Hogy jártam a nyáron Belgrádban, ami Szerbia fővárosa, de mi úgy emlegetjük a várát, hogy nándorfehérvári, és hogy szívem szerint általános függetlenségi mozgalmat hirdetnék, és hogy ezen a nyáron egyszer személyesen éltem át egy napfölkeltét, de meglehet, hogy kétszer, csak másodjára nem néztem oda.
     Amikor a Bébét elvesztettük, elég sokan gyűltünk össze a helyszínen, bár még nem tudtuk, hogy el fogjuk veszteni (ahogyan azt se, meg fogjuk-e tartani a Béelt, a fiúKábét, a Géit, a Káemet és az Erefet). Ők különböző termekbe mentek be, mi meg vártunk őket kint a folyosón. A Béelnek állítólag kicsit döcögött, de rajta lehetett segíteni. A fiúKábé matekból harmincnyolc százalékot produkált, ami meglepően jó eredmény, és a tanár értetlenkedett is, miért nem dolgozik ilyen szorgalmasan év közben ugyanígy. A Géi olyan feleletet produkált, amit állítólag a bizonyítványába beírt hármas valójában ki se fejez. A Káem maga is gyönyörű volt, ahogy smink nélkül, ellenben ünneplőben jelent meg, ráadásul mindent tudott, miként az Eref is, akinek arcára ugyancsak kiült a tudás sugárzó szépsége, hogy egy szakértőt idézzünk a partról.
     Órák kérdése, hogy ismét összegyűljünk abban az épületben, amelynek két év alatt bejártuk már minden zegét és zugát, és hogy az elkövetkezendő két évben kiderüljön, hogy á, dehogy.
     – És mi lesz az ősszel? És télen, tavasszal, jövő nyáron?
     Megint az a valaki beszél, aki az imént azt kérdezte, hogyan telt a nyár…! Próbálom visszaidézni a hangját, hátha rájövök, ki beszélget velem, amikor meggyőződésem, hogy senki nem lát, nem hall. Nem anyukám trükközik, nem apukám, nem a Bé, nem a Vé, nem a haverjaim, még csak nem is az Es, ez teljesen bizonyos.
     – De akkor kicsoda?
     Ekkor ismerem föl. Azért nem ismertem föl eddig, mert az ember a legnehezebben azt ismeri föl, ami neki a sajátja. Az én hangom, a mindenségit, torokszorítóan az enyém.