(37. lecke) Hogyan kúráljuk bajainkat?

     Hétfőn reggel az Idé befáslizott bal kézzel tette tiszteletét az iskolában. Merő fásli volt az egész ember a csuklójától a könyökéig, mindez persze rövid ujjú trikóban: az nem látta, aki nem akarta.
     A második óra elején fájdalomtól megtört szívvel jelentette a Vének, hogy sajnos képtelen írni. Nem adhatja a nevét se aznap a röpdolgozathoz nyelvtanból, se a két nap múlva bekövetkezendő gigadolgozathoz, hiába él hetek óta annak lázában a teljes iskola diákostul-tanárostul.
     A Vé aggódva kérdezte, mi a baj. Az Idé közölte, hogy az előző másfél napban rengeteget írt, abba betegedett bele. A Vé mielőbbi jobbulást kívánt, egyúttal kifejezte afölötti bánatát, hogy az Idé nem csupán a dolgozatot nem képes megírni szerdán, hanem másnaptól a háromnapos osztálykirándulásra sem tud eljönni.
     – Már miért ne tudnék, tanár úr? – kérdezte enyhén megbántódva az Idé. – Csak a kezem fáj, a kettő közül is mindösszesen a bal…
     A bejelentés árnyékában, fűzte tovább a gondolatot a Vé, nem kockáztatható meg, hogy valaki beteg kézzel csomagokat cipeljen, vonatról vonatra, vonatról buszra szálljon át ahelyett, hogy otthon kúrálgatja az ínhüvelygyulladását, amelynek legfőbb orvossága köztudottan a pihentetés.
     Az osztály kivételesen nagy figyelmet szentelt a mintegy negyven másodperces beszélgetésnek, és már közben mindenkiben határozott vélemény alakult ki a Véről.
     Az óra folyt a maga megszokott medrében, kicsöngetés után pedig az Idé azonmód a Vé elé perdült (a lába megszokott ruganyosságával működött). Újból fölvetette, miért ne mehetne ő osztálykirándulásra, amikor az egész testéből kizárólag a bal keze ínjainak hüvelyeivel adódtak apró problémák, amelyek mindösszesen az írásban akadályozzák, e csekély hiányosság viszont – megítélése szerint – se szoros, se más összefüggésben nincsen személyre szabott, kirándulási képességeivel.
     A Vé érzékeltette vele, hogy ő a problémát a közösség szempontjából nézi, és annak érdekében nem kockáztathatja, hogy az egészségesek egy beteg ember gondját viseljék programok tömkelege és éjszakai nyugodalmak közepette. Az Idé azt mondta, elmorfondírozik a dolgon, és megpróbálja csillapítani fájdalmait.
     Azonmód le is ment a titkárságra, ahol – ha éppen nem üzemel az orvosi rendelő – nap mint nap fölkészülten várják az ötszáz diákból azokat, akik éppen tanítási időben szorulnak istápolásra. Az Idé erős fájdalomcsillapítót kért. Kapott is, amitől a következő szünetben oly mélyen aludt el a könyvtár öblös fotelében, hogy a Vé alig tudta fölrázni arra a rövid időre, amíg együtt visszaballagtak az osztályterembe, ahol az Idét újfent elnyomta az álom. Pechére megint a Vé tartott órát, aki nehezményezte, hogy egy diákja jóízűen szunyókál a padra borulva, miközben ő Arany János balladaköltészetét ecseteli, ezért meg is szakította összes festészeti tevékenységét, megkérvén az érdeklődő ifjúságot, szemelgessenek öntevékenyen a költő válogatott műveiből, amíg ő a titkárságon tájékozódik, milyen gyógyszert kapott az Idé, és hogy neki, félosztályfőnökként, kell-e ilyen kómás esetben mentőt hívnia.
     Mentőt végül nem hívott, csak az Idé anyukájával próbált beszélni. Sikertelenül.
     Mire visszaért az osztályba, az Idé már ébren ücsörgött a padjában. Említette is neki a Vé, hogy hívta anyukáját, de nem érte el. Kérdezte az Idé, hogy a harmincas számmal kísérletezett-e, merthogy az már nem működik. A Vé kifejezte sajnálkozását, hogy őket, osztályfőnököket nem értesítette senki a szülő elérhetőségének változásáról. Aztán az óra folyt tovább: tulajdonképpen egészen jó fej lehetett az az Arany vagy Ezüst János vagy József vagy kicsoda.
     Kicsöngetés után az Idé ismét megjelent a Vé színe előtt, és bevetette a legfőbb érvet:
     – Tanár úr! Azért vagyok ilyen aluszékony, mert az éjjel mindössze egyetlen órácskát aludtam… Ugyanis másfél napja a helyesírási szabályzatot másolom!
     A Vé tudniillik még szeptemberben arra kért bennünket, hogy a tanév végére, jelesül május 28-ig, kézírással másoljuk le a magyar helyesírás érvényes szabályait, mind a kétszázkilencvenkilenc pontot, arányosan elosztva kilenc hónapra.
     Többen is úgy vélekedtek, hogy a Vé immár komolyan megneheztelt az Idére.
     Az Idé a következő tanítási napnak a legeslegvégéig várt avval, hogy az osztály színe előtt fölvesse, akkor ő végül mehet-e az osztálykirándulásra. Ott ült a padjában könyékig fásliban, és a maga ártatlan tekintetével kérdőn nézett a Vére.
     Ekkor a Vé még a megszokottnál is hosszabban beszélt. A lényege mintha valami olyasmi lett volna, ha jól értettem, hogy ők valódi demokráciát akarnak nekünk teremteni, ami nem csupán azt jelenti, hogy a közösből kivesszük a jót, hanem azt is, hogy teszünk is bele. Meg valódi szabadságot akarnak nekünk adni, aminek élvezetéért felelősséggel is tartozunk. És hogy ha valamire, hát ők arra szegődtek, hogy megtanítsanak minket a legfontosabbra:
     – Ti döntötök a saját sorsotokról! És bármit is döntötök, senki nem fogja helyettetek az utatokat végigjárni.
     Nehezen szoktuk érteni a Vé mindenféle metaforikus beszédét, azt a párhuzamát is hosszasan kellene értelmeznünk, hogy ahogyan kilenc hónap alatt teremtődik a semmiből egy ember, úgy nekünk is éppen kilenc hónapunk adatott, hogy apró darabkákban lemásoljuk a helyesírási szabályzatot…
     Egyen-ketten fölvetették, hogy ez – kivéve a beletevést és a tartozást – mind nagyon szép, de akkor mi lesz most az Idé kirándulásával. Az Idé ezt még avval is megtoldotta, hogy ő akkor mit csináljon addig, amíg a többiek kirándulnak, meg hogy visszakapja-e a befizetett pénzt.
     Délután 16.54-kor küldött a Bének egy esemest.
     – Tanárnő! Tessék nekem is vonatjegyet venni! Holnap megírom a dolgozatot! Mindent az osztályért!
     Aztán különböző telefonszámokról órákon át hívogatta a Bét, de nem érte el. Este már a Vét is próbálta hívni, végül 19.51-kor elküldte neki is ugyanazt a szövegű esemest (csak a megszólításon változtatott). Egy perccel később újabb esemest küldött, miszerint:
     – Jó éjszakát, tanár úr! Idé.
     A Vé egyébként végül huszonnégyből tizennégyünktől kapta meg a megjelölt határidőre a lemásolt helyesírási szabályzatot, a kirándulás pedig összbenyomásilag jobban sikerült, mint a tavalyi, pedig utólag azt se mondanám kevésnek.