(26. lecke) Hogyan legyünk forradalmárok?

     Csak benéztem a könyvtárba, hogy elkérjem a stúdió kulcsát. Meg akartam vágni a legújabb filmünket, amit tegnap forgattunk: az egész meló negyed óra vagy annyi se. Láttam, az osztályterem ajtaja tárva-nyitva, a folyosó végéről bekukkantva sárgállott a tanári asztalon az aranyeső, amit a Zévé hozott húsvétra készülődve, és idáig lehetett hallani, hogy a fiúKábé és a Téká odabent gitározik, azt viszont csak ők tudták, hogy az Eszbé a hátsó padból hallgatja őket, mert kivételesen semmi sürgős dolga. Ünneplőt viselt mindenki, mert ma ünnepeltünk, ezért korábban is ért véget a tanítás! De ünnepség ide, ünnepség oda, tulajdonképpen ez a csütörtök még hétköznapnak számított, ünnepnap csak másnap lesz, pénteken, az meg tanítási szünet; hova hát a rohanás?
     Benyitottam a könyvtárba, és akkor nem lehetett nem észrevenni, hogy a polcok közé tolt asztalnál ott ül a Zévé, aki az aranyesőt hozta meg a Bé, velük szemben az Eszef és a Vé, és valamit nagyon, de nagyon csinálnak. Akadt volna bárki, akinek ez a meghitt látvány nem kelti föl az érdeklődését?
     – Csak a… – közeledtem határozott léptekkel feléjük –, csak a… stúdiókulcsért jöttem, mert… – kezdtem előre kitervelt mondandómba, de nagy szüneteket illesztettem a szavaim közé, hogy alaposan megfigyelhessem, mi az, amiből az Eszefet és a Zévét leszámítva az egész társulatunk kimarad. Ebből is látszik, hogy nálunk kifejezetten rossz az osztályközösség, elvégre ilyen hatalmas szakadékok csak ott tátonghatnak, ahol egyesekkel kivételeznek, mások meg – az előbbi megállapításból adódóan – hátrányos helyzetűekké válnak, összefogás meg nincs a bajban. Ugyanakkor azt is meg kell mondanom, hogy a Bé meg a Vé sem állhatott konkrét esetben a helyzet magaslatán avval, hogy ilyen iszonyú igazságtalanságot követnek el, ami jobb helyeken kifejezetten osztályközösségek elleni merényletnek számít, és azonnali hatályú leváltással jár.
     Ahogyan ott álltam a színük előtt, már el is döntöttem, hogy én bizony megsértődöm, méghozzá vérig.
     – Matekozunk – szólalt meg a Bé.
     – Mi meg németezünk – replikázott a Vé.
     – Aha – nyögtem ki én.
     És akkor arra gondoltam, tulajdonképpen botorság megsértődni, elvégre ki akar matekozni meg németezni, amikor végre vége a tanításnak, a többiek meg régen a parton élvezik az életet, csak, ugye, a gitárosok meg a közönségük, továbbá mi szenvedünk még idebent. De aztán arra gondoltam, a part megvár, ennek a rejtélyes ügynek viszont jobb alaposan utánajárni. Mert önmagától csak nem történik olyasmi, hogy a mi sulinkban ilyen megemészthetetlen összetételű tanulópárok alakulnak?
     Érzékeltem, se a Bé, se a Vé nem ugrik, hogy odaadja nekem a stúdiókulcsot, leültem hát, na, nem hozzájuk, az asztalhoz, de mindenesetre a közelükbe. És hirtelen visszaemlékeztem, hogy nemrégen, osztályfőnöki órán a Bé csak bólogatott jelentőségteljes ábrázattal a tanári asztalnál, a Vé meg állt a középső padsor első padja előtt kezében a naplóval, és olvasta föl, föl a maga kíméletlen harcmodorában, kinek milyen jegyei születtek az utóbbi hetekben. Nem mondanám, hogy sokan süllyedtek volna el szégyenükben, mert inkább gratuláltunk egymásnak meg röhögcséltünk, de este, amikor például engem vallatóra fogott anyukám, hogy is van ez meg az, kezdtem magam kifejezetten kellemetlenül érezni.
     – Honnan tudsz te ezekről? – kérdeztem anyukámat.
     – Hát az ímélből, amit kaptunk az osztályfőnökeidtől.
     Ekkor bevillant, mintha említették volna. hogy egy ideje ezt csinálják velünk. Mert hiába nem vezették be a mi sulinkban az e-naplót, ettől ők még kitalálták, hogy havonta kigépelik az összes jegyünket a naplóból, és begépelik egy táblázatba. Valamelyikünk valamelyik szüleje állítólag vissza is írt nekik, hogy kaphatnák-e esetleg hetente a legfrissebb fejlemények listáját, ugyanis akkor hatékonyabban tudnának egzecíroztatni bennünket. Még szerencse, hogy a Bé meg a Vé azt válaszolta, hogy legnagyobb sajnálatukra ez megoldhatatlan, mert a többi tanár csak hóvégeken írja be a naplóba a jegyeket.
     Azt bezzeg megoldják, hogy a Zévével matekozzanak, az Eszeffel németezzenek! Az adott pillanatban fölindultságomat teljesen megalapozottnak éreztem:
     – És velünk mi lesz?
     Ugyanebből a hirtelen fölindulásból szó nélkül szedtem a sátorfámat, és meg sem álltam a partig. Mindenki ott volt, csak a fiúKábé meg a Téká meg az Eszbé nem, mert ők, ezt mindenki tudta, muzsikálással múlatták az időt.
     – Vagyis mi maradjunk teljes tudatlanságunkban?
     – Velünk a kutya se törődik?
     – Mi akár nyugodtan meg is bukhatunk?
     Ilyen és ehhez hasonló fölháborodott hangok hangzottak el: tisztára olyan volt az egész, mint egy igazi március tizenötödike, és én pontosan úgy éreztem magam, mint Petőfi Sándor, és mintha azt kiáltottam volna, hogy szabadítsuk ki Táncsicsot a börtönéből, fennhangon kiadtam a jelszót:
     – Foglaljuk el a könyvtárat!
     És avval a lendülettel, ünneplőben – leszámítva azokat, akik időközben átöltöztek – rohantunk is vissza az iskolába! A portás néni kicsit csodálkozott ugyan, mik történnek itt, de a hosszú évek alatt, amit a főbejárat melletti kuckóban töltött, annyi mindent látott ő már, hogy csak legyintett ránk. Ketten, akik tudták, hogy zenészeinkért az osztályba érdemes beszólni, előrerohantak, és akkor, amikor már mind együtt voltunk, forradalmi hevületünktől vezéreltetve benyitottunk a könyvtárba.
     Ahol, mondanom se kell, ott ült a Zévé a Bével, az Eszef a Vével, pontosan ugyanúgy a könyvek, füzetek fölé görnyedve, ahogy korábban otthagytam őket. A látványtól többeknek földbe gyökerezett a lába: ezt azért ők se föltételezték. Aztán megindultunk és körbevettük őket. A Bé meg a Vé alsó kameraállásból nézett föl ránk, mi meg hátsó megvilágításban álltunk, ahogy a nyitva felejtett ajtón dőlt be a folyosóról a fény. Félelmetesebbek lehettünk sok félelmetesnél.
     – Hm? – kérdezte a Bé.
     – Hümm? – kérdezte a Vé.
     – Mi is! – kiabáltuk a lehető legösszevisszább, ahogy torkunkon kifért. – Minket is! Velünk is!
     És akkor körülültük őket, amúgy ünneplőben, és a Bé meg a Vé átszellemült arccal matekozott meg németezett velünk, és mi csak hagytuk, hagytuk, hogy tölcsérrel töltsék fejünkbe a tudást, és eltöltött bennünket az az érzés, hogy mekkora húzás forradalmat csinálni így ünnep idején!
     Amikor álmomból fölébredtem, péntek délelőtt háromnegyed tizenegyet mutatott az óra.