(2. lecke) Hogyan levelezzünk más nevében?

     Amikor fölébredtem, rögvest érzés fogott el engem. Különös, különös érzés. Olyasmi, hogy ha most nekem ki kell kelni az ágyból, annak beláthatatlan következményei lesznek. Körülírni se tudnám ezt az érzést: nem is írom körül.
     Föl se keltem, ez lett mindennek a belátható következménye.
     Egy ideig legalábbis.
     De aztán léptek nesze szűrődött át a szomszédos szobából, aztán meg ajtó csapódott: hát csak kisettenkedtem, elment-e már itthonról mindenki, vagy éppen ellenkezőleg, betörő kotorászik a cuccaink között, ami különösen problematikus lett volna. Mert ha elvisz ezt-azt, például a gépemet meg a telómat, amit este kint felejtettem a nappaliban, megszűnik a kommunikáció köztem és a külvilág közt, aminek a folyományai valóban kiszámíthatatlanok, bele se merek gondolni.
     Volt, aki volt, nem, aki nem, ez utólag lényegtelen, mert az asztalon megláttam apám táskáját. Hát nekem nagyon tetszik apám marhabőr táskája, abban szokta tartani a telóját, gyorsan belepislantottam, hát most is, tényleg. Nem gondoltam én akkor még semmire, csak nézegettem: előlapon szögletes kijelző, hátlapon kerek fényképező, oldalsó oldalon meg ilyen-olyan gombok, lyukak… Bírom nézegetni mások telóját, olyan érdekes! Aztán csak úgy nyomogattam rajta, amit lehetett, véletlenül még apám pinkódját is tudom fejből, egyszer leolvastam az ujjai mozgásából, nem mintha különösebben odanéztem volna, tiszteletben tartom én a személyiségi jogokat, csak valahogy tudom követni az ujjmozgásokat. Valahogy a szemem előtt kirajzolódik, hogy három oszlopban négy sor billentyű, és hogy éppen melyiket nyomja fönt vagy lent vagy középütt meg balra meg jobbra. Az én szemem azt valahogy érzékeli, aztán meg nekem olyan szemem van, hogy sose téved. Egy kicsit kell csak gyakorolni, például, ha egy bankautomatát hosszasan figyel az ember csak úgy unatkozásból, azon is jól látszik, ha alaposan odanéz az ember észrevétlenül.
     Miért, a zongoristák vajon hogyan tanulják meg, melyik ujjukkal melyik billentyűt kell lenyomni? Hát hogy figyelnek, ennyi!
     Szóval ültem a nappaliban, kezemben apám telefonja, aztán csak próbáltam beírni, lassan, türelmesen, a jobb kezem mutatóujjával egyesével nyomkodva azokat a pirinyó gombocskákat – mennyivel jobb az én telóm, mint apámé! –, hogy t-i-s-z-t-e-l-t-t-a-n-á-r-ú-r, igen jól néztek ki a fekete betűk a fehér kijelzőn. Szívem mélyén szeretem ezt a Vét, gondoltam is, esetleg rögvest meg is írom neki így reggel, hadd örüljön. Aztán az jutott az eszembe, talán tudja apám telefonszámát, lehet, benne is van a telójában az osztály összes gyerekének összes szülőjének összes telefonszáma, mégis furcsa, hogy apám egy közönséges hétköznap reggelén küld a gyereke osztályfőnökének egy szerelmes esemest.
     Kitöröltem.
     De aztán visszaírtam, legalábbis a megszólítást.
     Vé mindig mondja, hogy irodalomban, médiában, próbáljuk beleképzelni magunkat annak a szereplőnek a lelkiállapotába, akik persze nem mi vagyunk, hanem az írók meg a riporterek képzelik csak őket olyannak, amilyenek valójában egyáltalán nem is. Hát én el is képzeltem, hogy én vagyok a saját apám, aki reggel azt látja, hogy az éppen ébredő fiát különös érzés fogja el.
     Én, mármint apám, azonnal mélyen átéreztem a saját fiam, azaz az én problémámat. Hogy ugyanis ha szegénynek, vélekedtem ott és akkor, ki kell kelnie az ágyból, és iskolába kell mennie a jelen lelkiállapotában, abból irtózatos bajok származhatnak, amiket nem kívánok neki.
     Mert szeretném én, hogy a saját gyerekemnek irtózatos bajai legyenek? Nem szeretném. Tehát mit csináljak egy ilyen kiélezett helyzetben, én, egy apa, aki felelős vagyok a saját, külön bejáratú fiamért? Mert hogy valamit tennem kell, az teljeséggel bizonyos.
     Szorongattam két kezemben a telómat, és ahogyan az szülői értekezleten már tavaly is, az idén is igényként megfogalmazódott –, az ofők igényelték, mi, szülők pedig önként fölismertük, hogy az a saját érdekünk, ha teljesítjük az ő igényeiket –, első gondolatom az volt, hogy azonnal értesítem gyermekem tudatállapotáról az osztályfőnököt. Én hihetetlenül szerencsésnek tudhatom magamat, mert a fiam iskolájában a médiatagozaton kettő is van, választhatok, hogy a Bének vagy a Vének írjak. Inkább ez utóbbinak, vele mégis férfiként meg lehet beszélni a férfidolgokat.
     Férfi a férfinak őszintén megmondhatja, hogy a fiamnak közvetlenül ébredés előtt különös érzései támadtak, ezért ma, sajnos, nem mehet iskolába.
     Körülbelül úgy, ahogy a múltkor se a kirándulásra, csak akkor az osztálytársai rátelefonáltak, hogy mindenki ott áll a Kalefon az óra alatt már húsz perce, és csak rá vár. És akkor az én fiam, aki rendkívül jó érzésű gyerek, azt mondta, hát jó, tíz perc múlva ott terem. És tényleg ott is termett, jó, eltelhetett közben tizenöt perc is, de a lényeg, hogy az én fiamban olyan közösségi szellem tud időnként tombolni, hogy semmi pénzért ki nem hagyna egy annyira jó kirándulást, mint amilyen végül is lett! Csak az Es nem volt ott, igaz, váratlanul bekövetkezett, halaszthatatlan családi elfoglaltság miatt, amiről időben előre tájékoztatták mindkét osztályfőnököt, nemi megkülönböztetésre tekintet nélkül.
     Apa vagyok, szeretem a gyerekemet, minden körülmények között védem az egészségét, de persze tisztelem, becsülöm az iskolát is. A mások iránti felelősség tudatában, mint a villám, bepöntyögtem, hogy:
     – Tisztelt Tanárur! Fiam tegnap tünet mentes volt, de ma reggel nagyon rosszul lett megprobaltuk iskolába küldeni, de bellátuk ha nincs jól ne mennyen és ne fertőzzön. Tisztelettel…”
     És odaírtam a vezetéknevem, a keresztnevem, ahogy illik. Egyelőre csak annyit említettek az osztályfőnökei, hogy a fiam rendkívül tehetséges, valóságos költő, semmilyen körülmények között el nem engednék a médiatagozatról, és mindenki leghőbb reménye szerint valóra váltja szülei minden vele kapcsolatos, jövőbeli elképzelését, de előtte persze pihenje alaposan ki magát, mert fáradt kutyából fáradt lesz a szalonna is.