(45. lecke) Hogyan maradjunk jókedvűek?

     Mi járhat a Vé fejében? Próbálom kitalálni, bár megfogadtam, hogy vakáció idején nem gondolok az iskolára. Megfejteni egyébként, jutunk-e a Vének egyáltalán az eszébe, az hivatalosan nem számít iskolára gondolásnak, mert a Vé nem tekinthető iskolának. Ő is csak ember. És bár számtanból föl vagyok mentve, ezt a törvényszerűséget egyenletben is ki tudom fejezni, ahol V a Vé és I az iskola:
 
     Bolyongás a nyáréjszakai Belgrádban? Csalinkázás a nándorfehérvári várban? Sétahajókázás a Vaskapu-szorosban, sárkány- és szárnyashajózás a Dunán? Kevés kivételtől eltekintve az egész osztály ott havajozott, csak nekem, hogy úgy mondjam, akadt egyéb elfoglaltságom néhányadmagammal, amiről persze kizárólag én tehetek úgy biológiailag, mint olasznyelvileg együtt és külön.
     – Kilenc és fél hónapod volt rá, fiam, hogy felhőtlenné tedd az elkövetkezendő két és felet – mondta június közepén apukám, miközben lehajtott fejjel, szemét dörzsölgetve morzsikálta a bizonyítványomat. – Magadnak okoztad a bajt, magadnak kell kikecmeregned belőle.
     Anyukám meg nyílt színen sírdogált, hogy:
     – Ezt a szégyent, ezt a szégyent…
     Engem is átitattak a könnyeik: eltartott legalább három percig. De ennyi idő alatt föl is száradtak, mert nagy most mifelénk a meleg. Jelentéktelen apróságok miatt örök búskomorságban kellene töltenem ifjúságom legszebb napjait? Apukám is így vélekedhetett, mert ki is ment, hogy tűzifát hasogasson télire (megfigyeltem, a legtitkosabb titkait a rönkökkel osztja meg), anyukám meg másik kötényt kötött, hogy főzze tovább az eperlekvárt, fiacskájának a kedvencét (ha apukám kezében a fejsze, anyukámnak a konyha a legbiztosabb menedék).
     Mit gondolhat rólam a Vé? Érzem magamon a tekintetét. Hogy folytonos pironkodás közepette odahaza magolom most a magolnivalót? Hát nagyon téved! Megélek abból, hogy szorgosan eljárok arra a helyre, ahol az én szégyenlős anyukám és gondterhelt apukám személyre szabott tölcsért bérelt nekem, amellyel egész nyáron megállás nélkül töltik mindenféle vadidegenek a fejembe a tudást.
     – Én még gyerek vagyok! – hőbörögtem az első nap után apukámnak, mert általában ő puhul könnyebben. – Ha Belgrádba nem engedtetek el, legalább a nagytáborba hadd mehessek! Megígérem, minden délelőtt, amíg a többiek kialusszák az éjszaka fáradalmait, napi fél órát tanulok…
     Puhult, puhult az én apukám, olyan volt már, mint a hús, amit a Vé főzött a Bé bográcsában az osztálytáborban; éreztem, puhulna tovább is, ha az utolsó erőfeszítésével be nem keményített volna.
     – Engem meggyőznél, fiam, de azt neked kell eldöntened, hogy jövőre tizenegyedikes akarsz-e lenni a többiekkel, vagy még egyszer járni a tizediket, föltehetően más iskolában…
     Ez tiszta beszéd volt. Hogy ne járjak se egy iskolába, se egy osztályba az Essel? Na, azt már nem! Így aztán anyukámat el se kezdtem főzni, hanem mentem memorizálni az olasz szavakat.
     Amikor fölébredtem, egészen vidám kedvem kerekedett. Álmomban ugyanis cáfolhatatlan bizonyítékok kerültek a birtokomba, hogy az Es tájékoztatta a Bét meg a Vét: a leghatározottabban ragaszkodik hozzá, hogy jövőre én legyek a padtársa. Amore mia!
 
     A jókedv (Kj) megőrzésének titka tehát egyrészt az Es, másrészt, hogy ne hagyjuk magunkon eluralkodni a rosszkedvet (Kr).
     Beszéltem persze a haverjaimmal, hogy múlatták Szerbiában az időt, amíg én itthon egymagamban jókedvűsködtem. Próbálták fölsorolni, mi minden szegte kedvüket: de a beszámolójuknak ezt a fejezetét minek hallgattam volna? Hogy rám ragasszák a mélabújukat? Miféle allegro barbaro, kérdem én?
     Persze hogy miként vélekedik az ilyen alakokról a Vé, mint én, azon időnként továbbra is elmerengek. Szokta ő mondogatni, legfőként persze önhipnózis céljából, hogy közülünk már nem adnak senkinek senkit: de ragaszkodnak ahhoz is, akit olaszul el lehet adni, mert nyikkanni se tud?
     Furcsa, hogy amikor kezdene nagyon elmenni a kedvem, mármint a jó, lelki szemeim előtt megjelenik a Vé a maga szomorkás képével. Gondoltam, ideje megkérdeznem a Bét a pillanatnyi emberkereskedelmi álláspontról, mert nálunk az úgy megy, hogy amit tud a Vé, azt tudja a Bé is, és fordítva, mert
 
     A mi osztályunk alaptétele, hogy 2=1 (legföljebb 2x1/2), amely igazságnak hitelességét senki nem vonja kétségbe. Valaki – név és cím a szerkesztőségben – egyszer megpróbálta, de akkor az illetőből váratlanul gyök vonódott, elosztódott kettővel, és a maradék is nullához kezdett közelíteni.
     Végül nem hívtam föl a Bét, nem küldtem neki se esemest, se ímélt, mivel tudom, hogy Belgrád után az osztály harmadával áttette a székhelyét a nagytáborba. Hátha pocsékul érzik magukat, és akkor netán megfertőzöm őket a túlcsorduló derűmmel!
     Amire gondolatilag idáig eljutottam, már alkonyodott. Hiába, ha jó az ember kedve, gyorsan telik az idő!
     Ücsörögtünk anyukámmal a kertben, mint az utóbbi idők minden estéjén, hallgattuk a madárcsiripelést, és közben haladtunk leckéről leckére a tankönyvben, mert biológiai ügyekben anyukám illetékes. Megmondom őszintén, sokkal szívesebben tanulmányoznám az emberi testet, különösen a nőit, még különösebben, ha az a test az Esé volna, de belátom, hogy a későbbi gyakorlati stúdiumok érdekében meg kell hoznom ezt a pillanatnyi elméleti áldozatot. Föl is állítottam egy tételt, amelynek egyelőre csak az egyik oldala van meg, a másikon még dolgoznom kell.
 
     A napi teendők végeztével elheveredtem az ágyamon, be se takaróztam, akkora mostanság mifelénk a kánikula. Éppen elhatároztam, hogy olaszul foglalom össze testben és lélekben a napi biológiai leckét, amikor a hőhullámokból kibontakozott a Vé, és rám mosolygott.
     – Na? Haladsz, kölök? Mert számítunk rád!
     Visszamosolyogtam, kerestem a szavakat, hogy megnyugtassam, de, azt hiszem, belealudtam minden okosságba. Álmomban magamat láttam, ahogy olaszul tartok előadást valamelyik itáliai egyetemen arról, hogyan maradjunk mindig jókedvűek. Tele a terem akadémikusokkal a világ minden tájáról, az első sorban ott ül anyukám és apukám, mellettük a feleségem, az Es, mögöttük az egész osztály, valahol hátul meg issza szavaimat a Bé meg a Vé, mindketten büszkék rám, hogy a szemük láttára nőtt be a fejem lágya, ami matematikaiul, bólintottam nekik álmomban, valahogy így hangzik: