(12. lecke) Hogyan mondjunk véleményt?

     Bejött a Vé, becsukta maga mögött az ajtót, és a nyilvánosság színe előtt kijelentette, neki elege van abból, hogy mindig csak nagyokat nyeljen, meg mindenre csak vállat vonjon. Ő bizony immáron elmondja a véleményét, persze udvariasan és a megfelelő keretek között.
     Arra már nem emlékszem, miről mondta el a véleményét, de ezt az eszmefuttatást megjegyeztem, gondolván, egyszer talán jó lesz még valamire.
     Hamarosan el is jött a megfelelő alkalom a franciaóra képében.
     Hiába mondja nekem anyukám, hogy a francia a diplomácia nyelve, hiába mondja nekem apukám, hogy ezen a nyelven írt Villon is, Rimbaud is, és hogy még Platini, az Európai Labdarúgó Szövetség elnöke is francia, én bizony utálom a gall kakast, ahogy van.
     Ezt a kiforrott álláspontomat először, persze udvarias formában és a lehető legmegfelelőbb keretek között, személyesen a tanárnővel közöltem.
     Tapasztalataim szerint a tanárok egyáltalán nem szokták méltányolni, ha a diákok, megelégelve az állandó vállvonogatásokat meg nagyokat nyeléseket, kellő udvariassággal és figyelemmel az alkalomhoz illő keretekre, hangot adnak az övékével szembeszegülő nézeteket valló magánvéleményeiknek. Így aztán a tanárnő kifejezte abbéli határozott óhaját, miszerint jobban tenném, ha tanulnék, és még azt is hozzátette, hogy ellenkező esetben nem lesz ennek jó vége.
     Nem akartam, hogy a tanárnő elbízza magát, ezért abban a pillanatban nem hoztam a tudomására, miszerint a dolgok végső kimenetelének esélyeit magam is hasonlóan látom. Otthon mindenesetre eldugtam a franciakönyvemet, nehogy kísértésbe essek, ráadásul olyan helyre, hogy még véletlenül se jusson eszembe, hová. Még akkor se, amikor ellenállhatatlan kényszert érzek, hogy tanulni kezdjek, lehetőleg még akkor se. Nekem könnyen megy a felejtés, tettem én már el egy-két dolgot, köztük, sajnos, olyasmit is, amiért igazán kár, vagy legalábbis az Es kifejezetten sajnálhatja, mert ily módon örökre titok marad előtte az egész eddigi életművem, ami pedig az első sorától az utolsóig őt illeti, csak én már nem emlékszem belőle semmire.
     A következő franciaórára azok halálmegvető bátorságával mentem, akik nem tudnak semmit. Ennek mielőbb tanúbizonyságát is adtam, de szerencsémre éppen abban a negyvenöt percben bukkantam két további sorstársra az Eref és az Eszer személyében, így aztán hárman már igazi egységfrontot alkothattunk az átok franciák ellen.
     A nemzetközi helyzet azonban fokozódott, ezért a franciatanár fölkereste a magyartanár Vét az ő problémáival, akiket személyesen mi képeztünk. A Vé meg mit csinált rögtön? Ment árulkodni a Bének, aztán egyebet se láttunk, mint hogy ők ketten állandóan pusmognak, laposakat pislantanak felénk, még jó, hogy nem mutogattak ránk ujjal! Holott mi csak alkalmaztuk, amire a Vé tanított bennünket, hogy udvariasan és a megfelelő keretek közt sose hallgassuk el a véleményünket.
     De aztán nem történt semmi, megint lett franciaóránk, mi megint nem tudtunk semmit, a franciatanárnő meg egyre ingerültebbnek tűnt, pedig az állandó idegeskedés árt az egészségnek. Mi például jeges nyugalmat erőltettünk magunkra, tudniillik anyukám is mindig szokta mondani apukámnak, hogy:
     – Első az egészég, drágám! Tekerjük kicsit följebb a fűtést!
     Mire apukám empirikus kutatást végez a radiátorok környékén, és megállapítja, hogy melegben többen kaptak már bűzmérgezést, és a maga részéről a dolgot lezártnak tekinti.
     Mi speciel kabátban ücsörgünk az iskolában, mert nálunk takarékoskodni kell a fűtéssel, mert ha túlságosan sok pénzt költünk a gázra, ami a kazánházban fölmelegíti azt a vizet, ami aztán kering az egész csőhálózatban az alagsortól a harmadik emeletig, akkor esetleg nem tudjuk majd kifizetni a villanyszámlát, akkor meg ülhetünk sötétben.
     – Ezt akarjátok? – kérdezte tőlünk a tanári kar képviseletében kijelölt tárgyalófelünk, amikor küldöttségbe mentünk, hogy megvitassuk, ki szerint mi számít hidegnek.
     Én, sajnos, megint csapdába futottam. Tudtam ugyanis, hogy attól melegebb semmilyen körülmények között nem lesz, ha jól elmondom, hogy hiába adtam oda a pulcsimat is az Esnek, neki annyira vacogott a foga, hogy nem lehetett tőle rendesen hallani a franciatanárnő raccsolását! Ha viszont az eredménytelenség dacára is elmondom, senki se mossa le rólam, hogy én vagyok az, aki mindig mindenkinek a szemébe mondja a véleményét. Ennek pedig két következménye lehet: a többiek engem akarnak majd a diákönkormányzat elnökének, a tanárok viszont egyáltalán nem akarnak majd engem, mert kinek kell olyan tárgyalópartner, aki mindig elmondja a véleményét.
     Na, otthon megosztottam a dilemmámat a szüleimmel.
     – Jaj, édes kisfiam – tördelte a kezét anyukám –, nem kell ám mindig fejjel rohanni a falnak! Lásd magad előtt szegény apád példáját, mennyi kellemetlensége származik neki is abból, hogy mindig mindenhol megmondja a véleményét!
     Apukám, szegény, lesütött szemmel ült anyukám mellett, és a bal mutatóujjával vakargatta a jobb tenyerét, amiből nekem azonmód szemet is szúrt egy jól kivehető kellemetlenség.
     – Persze nem a viszketés a legnehezebb az egészben – mondta apukám, amikor észrevette, hogy azt figyelem, hogyan pirosodik ki ott a bőre, ahol a körmével kapirgálja. – Sokkal rosszabb, hogy az ember folyton betöri a fejét. Aztán az vérzik, meg fáj, orvoshoz is kell menni, hogy összevarrja a sebet, az meg lassan gyógyul, esetleg nyoma is marad…
     Milyen szerencse, hogy apukámnak már erősen ritkul a haja, kezdhettem is másfél méterről tanulmányozni a fejét, amíg anyukám visszavette a szót, és minden különösebb megerőltetés nélkül föl is fedezhettem az atyai kobakon legalább hét, néhai sebesülés nyomát.
     Anyukám eközben fölállt, odament apukámhoz, magához húzta azt az erősen ritkuló hajú főt, amely alulról fölfelé tekintve apukám nyakának volt a közvetlen folytatása, megcirógatta azt a kevéske hajat, ami apukám teste alsóbb tájainak szerves folytatását képezte legfölül, és azt mondta:
     – De mit csináljak? Már fiatalon is éppen az őszinteségét szerettem!
     Így történt, hogy szóba se jöhetett semmiféle alku. A franciát folytatnom kellett, és egyelőre a diákönkormányzatnak se lettem elnöke. A dologról többet nem beszéltünk, bár ennek legfőképp én vagyok az akadálya, mert folyamatosan úton vagyok, hogy minél többször rohanhassak fejjel a falnak.