(32. lecke) Hogyan mossuk föl a padlót?

     Ki kellett volna takarítanunk magunk után. De ki az, kérdem tisztelettel, aki szeret annak tudatában söprögetni, porszívózni, fölmosni, hogy utána nem sokkal megint ugyanúgy néz ki minden, ahogyan előtte?
     Amikor a Vé megkért bennünket, mi éppen az osztályteremben lógattuk a lábunkat, és már jó ideje az orrunkat se dugtuk ki, főleg nem be a stúdióba, mert ott iszonyúan koszos minden. Tehát már a kérés maga tapintatlannak számított: nem is tudom, hogyan fordulhatott meg ilyesmi a Vé fejében, hogy éppen mi. Még hogy takarítsunk! Persze lehet, magától ő se tételezett föl ilyesmit rólunk, csak a Bé kérését tolmácsolta.
     – Majd holnap megcsinálják a kilencedikesek – foglalt állást még önmagához képest is határozott hangon az Eszbé, de a Vé leintette.
     – Rájuk ilyen bizalmi feladatot nem testálhatunk. Ők még kicsik – jelentette ki, és egy pillanatra átfutott a fejünkön, hogy tényleg, de aztán az eszünkbe jutott, hogy akkor nekünk kéne partvisokkal, lapátokkal, vödrökkel, rongyokkal rohangásznunk, és azért mindennek van határa.
     – Szóval…? – nézett körbe jelentőségteljesen a Vé, és mi annyira hallgattunk, amennyire csak bírtunk. Félosztályfőnökünk kétségbeesetten nézett körbe, hol az ő másik fele, de a Bé, nyilván nem véletlenül, távol tartotta magát ettől az eleve kudarcra ítélt próbálkozástól.
     A Vé ekkor – vélhetően körbenézés közben találta ki – valami tőle egészen szokatlant művelt: leült. És néhány másodperccel később a tekintete megállapodott a Bébé arcán. Néhányszor végigpásztázta a fiatalembert, aztán halkan csak ennyit szólt:
     – Szervezd meg, fiam, a takarítást. Még mára.
     Avval fölállt és kiment.
     Hát, sok jó tulajdonsággal rendelkezik a mi Bébénk, de a szervezőkészség nem tartozik közéjük. Így aztán, magunkra maradva, nekünk szögezte a kérdést, hogy ki takarított már eddig, mire mindannyian föltettük a kezünket. Én is föltettem, mert arra már régen rájöttem, hogy amikor a mellünknek szögeznek egy kérdést, a legbölcsebb, ha én is azt teszem, amit a többiek, még ha fogalmam sincs, mi ügyben.
     Kezek fönn, a Bébé meg ott tanácstalankodott mindannyiunk szeme láttára. Az Eszbé, aki szervezésből jeles (sajnálhatja is, hogy ilyen tárgy nincs), szánta meg végül.
     – Hát akkor azt kérdezd meg, ki takarított már kétszer!
     A Bébé válláról mintha nagy kő gördült volna le.
     – És ki takarított már kétszer? – ordította, ahogy csak a torkán kifért, hogy túlordítson minket.
     Na, erre már csupán néhányan tették föl a kezüket, köztük, biztos, ami biztos, én is, de csak azért, mert az Es is föltette, és történjék bármi, az csak hasznomra válhat, ha az Essel egy platformon állok.
     A Bébé meg csak vakarta a fejét, hogy hogyan döntsön ő ilyen nehéz helyzetben. Nem maradt más lehetőség, mint az, hogy néhányan megszánják. Ez a néhány kitűnőségünk speciel azok közé tartozott, akik már kétszer is takarítottak, ilyen kiválóságok például, mint jómagam (meg az Es).
     – Majd mi megcsináljuk… – és evvel megoldódott minden probléma, az osztályé is, a Bébéé is, és nem utolsósorban a Véé is. Aki nemsokára egyébként visszajött, tájékoztattuk a dolgok állásáról, mindenki belenyugodott a megváltoztathatatlanba, elköszöntünk, és könnyű szívvel hazamentünk.
     Partvis, lapát, vödör, rongy továbbra is békésen szendergett a helyén, a stúdióban meg a maga nehézkedési erejétől tovább hömpölygött a kosz.
     Másnap, szerdán, a Vé nem volt bent, a Bével rengetegszer összefutottunk, még a könyvtárba is beültünk hozzá minden szünetben, de közöttünk semmiféle takarításról szó nem esett, vakuljak meg, ha igen, így aztán olybá vettük, hogy ez a kezdeményezés elkallódott a nagy semmiben.
     Csütörtökön már a Vé is föl-fölbukkant a folyosókon, de – szokásával ellentétben – be se nézett hozzánk, csak a nap legvégén, amikor médiatagozatilag amúgy is találkozni szoktunk. Tettük a dolgunkat minden különösebb említésre méltó nélkül, ahogy máskor is: ki az újságjával, ki a honlapjával volt el, mások meg csinálták a havi rádióműsorukat vagy filmjüket. A nap végén elköszöntünk egymástól, a Bé még maradt, mert neki a könyvtárban adódott dolga, a Vé meg elment. Közülünk néhányan ugyancsak maradtak, mert megszállta őket az ihlet, néhányan meg maradtak velük, hátha valakinek további ihletésre támad szüksége. Úgy az osztály nagyobbik fele maradt bent abból a megfontolásból, hogy jobb együtt várni az ihletre – leszámítva azokat, akik éppen ellenkezőleg gondolják –, mint egyedül.
     Láttuk, ahogy a Bé is bezárja a könyvtárat, és vállán a táskájával, hóna alatt az osztálynaplóval, dereka körül a pulóverével, kezében két szatyorral, a saját varrógépével meg egy zsák szeméttel elindul. Eltelt a csütörtök is.
     Még annyi történt, hogy a suliba éppen aznap késő délután látogatott el egy külhoni delegáció. Végigjárták az épületet az igazgatónk kíséretében, több terembe benyitottak, egyebek mellett a stúdióba is, ahol éppen a Kúesz időzött, aki enyhén szólva frászt kapott tőlük, mire a küldöttség csak gyorsan körbenézett, aztán már vonultak is tovább, mert nem akarták tanulmányaikban megzavarni az ifjúságot.
     Pénteken a Vé betessékelt bennünket a stúdióba, hogy levetítsen egy filmet. Sajnos, amikor utoljára bent voltunk, nyitva felejtettünk egy ablakot, amin keresztül még több por szállt be meg néhány dongó. Kicsit viszolyogva ültünk le, mert kinek van kedve fülsiketítő dongás közepette vastagon poros székekre, vastagon poros párnákra, vastagon poros padlószőnyegre ülni, de ennél csak egy rosszabb történhetett volna: ha állva kell végignézni egy filmet. Vagyis leültünk, bár néhányan fintorogva, az Eref például, hogy most akkor őneki koszos lesz a fehér halásznadrágja, vagy maga az Eszbé, aki a szervezésen túl a rovaroktól rettegésben is nagyon tehetséges.
     Mielőtt elindította volna a filmet a Vé, csak annyit jegyzett meg, hogy a norvég delegációt ugyan nem sikerült tiszta stúdióval elkápráztatni, viszont keddre hazai vendégeket várunk ugyanoda, tehát hétfőn, tanítás után ők, mármint a Bé meg a Vé édes kettesben szépen kitakarítanak, és avval jó szórakozást kívánt a filmhez, ami persze nem lesz különösebben szórakoztató, mert elvont művészfilm, viszont az általános műveltség része.
     Most vasárnap van, egyedül ülök itthon a számítógép előtt, és titokban írom regényemet, a Lájvszkúlt, amellyel a Bét meg a Vét akarom meglepni két év múlva, az érettségi banketten.