(33. lecke) Hogyan műhisztizzünk?

     Nem tudom, említettem-e már: az Eszer képes órákon át féllábon állni, homlokával a falnak dőlve! Ez a legfőbb attrakciója, minap is bemutatta, az egész persze úgy van időzítve, hogy a Bé ne lássa, a Vé viszont igen. A Géi meg úgy tud ülni, hogy háttal nekiveti magát a fűtőtestnek, az egyik lábát maga alá húzza, a másikat meg kinyújtva fölteszi a szomszéd székre, miközben ujjaival a tollát pörgeti. Vagy a Gyédé, aki padjától kilencven fokban elfordulva bamba vigyort helyez el az arcán, bele mások képébe.
     A Vé állítólag már panaszolta a Bének, hogy időnként elmegyógyintézetben érzi magát, nem iskolában.
     Szegény, szegény Vé, szegény mi! Furdal bennünket a lelkiismeret, hogy rosszul tesszük a dolgunkat: arra törekszünk, hogy a lehető legteljesebben elmegyógyintézetben érezze magát, és ha ezt a közérzetét nem sikerül állandósítanunk, akkor valamit súlyosan elhibázunk.
     E feszültség oldására találtam ki a műhisztit.
     A műhiszti az olyan, hogy bent ül a teremben az egész osztály, a Vé kérdez valami teljesen ártalmatlant, mire én fölpattanok a helyemről, kiviharzom, és bevágom magam mögött az ajtót.
     Jó, mi? Sokat kellett töprengenem rajta, amíg kitaláltam.
     Csak elképzelni tudom, mi történhet ezt követően a csukott ajtó mögött. Egyszer ugyan bevetettem már ezt a trükköt, akkor a Vé állítólag jeges nyugalmat erőltetett magára, és ott folytatta, ahol tartott, talán Vörösmarty gondolati költészetén tűnődött, netán Petőfi szerelmi líráját ecsetelte, a lényeg, hogy teljesen lényegtelen információkat hintett szerteszét teljesen érdektelen témákban.
     A többiek arcát meg el tudom képzelni: ugyanolyan pofát vághattak, amilyet bármikor. Történjék nálunk bármi, nekünk arcizmunk se rezdül. Kérdezi tőlünk a Vé:
     – Gyerekek! Csináljunk az idén is osztályestet, mint tavaly, amivel, emlékeztek, olyan nagy sikert arattunk? És mi bambán elnézünk a semmibe, esetleg magunk elé meredünk a fölbomló időben, netán a mennyezeten keresünk repedéseket, a gyöngébb idegzetűek pedig leborulnak a padra, és hagyják, hogy a hajuk a homlokukba hulljon, mint krétapor a földre.
     – Gyerekek! Szerintetek bölcsebben tesszük, ha az idén nem csinálunk osztályestet? Ezt szeretnétek? – kérdezi a Vé, de mi ügyelünk arra, hogy még véletlenül se jöjjön ki hang a torkunkon. – Gyerekek! Mondjatok át vagy bét, mindegy, csak valamit mondjatok!
     Hej, ha szegény Vé tudná, milyen nehéz visszafojtani a mondandót, ami van nekünk egyébként dögivel, a többi tanár a megmondhatója, illetve meg is mondja a Vének, hogy mi az órák alatt is állandóan jártatjuk a lepcses szánkat… És hogy milyen nehéz az embernek direkt elüvegesítenie a tekintetét, és megállni, hogy pislogjon, pedig azt még szándékosan is különlegesen nehéz…
     Tehát becsapom magam után az ajtót, aztán állok odakünn a folyosón egyedül. Mennyire kitoltam magammal: odabenn összeszorítja a fogát mindenki meg meregeti a szemét, én meg kimaradok az egészből? De visszamenni? Mit mondhatnék? Hogy bocs? Ilyesmit véletlenül se ejt ám ki az ember a száján! Csak semmi megalázkodás.
     Aztán kicsöngetnek, kiözönlenek a többiek, a következő órára visszaáramlok velük, föl se tűnök senkinek, amúgy se a Vével lesz óránk. Aznap haza, másnap megint be. Ebből a helyzetből nehéz jól kijönni, szóval, amikor a Vé megkérdezi, ki olvasta Az apostolt, én semmiféle kényszerre föl nem tenném a kezem, pedig végigizgultam az egész elbeszélő költeményt, ki tud-e kecmeregni a slamasztikából Szilveszter, de amikor a Vé azt mondja…
     – Tegyünk ellenpróbát! Ki nem olvasta? De őszintén!
     …akkor a karok erdejében én is olyan magasra emelem a magamét, amennyire csak bírom.
     Miután kicsöngetnek, még ülök a padban, a Vé odajön, leguggol hozzám.
     – Szerintem te érzed, én meg nem írom körül: szeretlek téged. Még azt is elárulom neked, pedig nem volna szabad, hogy a családomnak is szoktam mesélni rólad, néha emlegetnek is a gyerekeim némi gúnyos féltékenységgel, hogy ó, az Eszefke így, az Eszefke úgy… Plusz, és talán evvel is tisztában vagy: tehetségesnek is tartalak. De azt is hallottad már tőlem, hogy a tehetséget önmagában nem tartom semmire, csak akkor, ha szorgalommal társul. Így aztán mondok én neked valamit. Vannak nekem odahaza ezek a magánhasználatú gyerekeim, belőlük kötelességem kihajtani, te meg felőlem úgy maradsz olvasatlan, műveletlen és buta, ahogy akarsz.
     És a Vé fölegyenesedik, majd hóna alatt a Petőfi-kötettel, a naplóval és a tanári zsebkönyvével kiballag az osztályteremből, vissza se néz.
     Én meg maradok, és nem tudom, azért bőgjek-e, mert szeret, vagy azért, mert buta maradok. Odajön hozzám a Káem, hogy mi történt. Elfogadok tőle a virágillatú zsebkendői közül egyet, amelyeket egyébként szigorúan saját céljaira tart fönn.
     Órákkal később odajön hozzám a Vé, két tenyere közé fogja az arcomat, egészen közel hajol, látom, hogy a szeme nem is haragoszöld, inkább forrócsokibarna, és azt mondja:
     – Érted haragszom ám, nem ellened, kis hülye.
     Hazamegyek, de most nincs kedvem a fészbukhoz, a gúgl keresőjébe beütöm, csak úgy, hogy értedharagszomnemellened, rögtön kiadja, hogy József Attila. Aha, szóval ez százéves idézet! Akkortájt születhetett a dédnagyapám.
     – Érted haragszom én, nem ellened, nosza szorítsd meg a kezem, mellyel magosra tartalak álmaimban, erősítsen az én haragom, dehogy is bántson, kedves.
     Megint valami robban bennem: ha itthon is bevágnám magam mögött az ajtót? Birizgálom a telómat, bepötyögök egy esemest, kitörlöm, újra beírom, így megy ez egy darabig, az ujjam a küldés gombon, egyszer váratlanul magamtól összerándulok, már mindegy.
     Elképzelem a Vét, ahogy olvassa.
     – bocsánatot kérek tanár úr a műhisztijeimért és az ajtócsapkodásaimért néha teljesen kishülye tudok lenni
     Sejtelmem sincs, hogy a Vé két nap múlva az Eszertől is kap esemest, pedig össze se beszéltünk:
     – tanár úr annyira sajnálom hogy ha megbántottam és bunkón viselkedtem kérem ne haragudjon rám
     Ó, ha még egyszer, az életben csak még egyetlenegyszer megkérdezné a Vé, hogy szeretnénk-e osztályestet!