(31. lecke) Hogyan mulassunk színházban?

     Amikor a Bé meg a Vé bejelentette, hogy a világtörténelemben először elmerészkedik velünk színházba, kiszáradt a torkunk az önelégültségtől. Egyébként az egész vélhetően a Bé ötlete volt, amire a későbbiekben cáfolhatatlan bizonyítékokat is szereztünk, miként a teljes kivitelezés is, ugyanis ilyesmit a Véből ember nem néz ki, ellenben a Béből alapjáraton. Persze minden hókuszpókusz teljességgel lényegtelen, mert a lényeg a menés! Nekünk, megvallom őszintén, tulajdonképpen mindegy, hogy hová, kizárólag a máshová, nekünk csak az a fontos.
     Akkor jött az, hogy hozzunk be pénzt, és akkor vetődött föl a Tékában, hogy tulajdonképpen mire is. Tudniillik a Téká közöttünk a legnagykorúbb, papírt is állítottak ki neki róla, meg hát külső szemlélő se téveszti össze például a Gyédével, aki még teljesen öcsi, vagyis a Téká nagyon megnézi minden forintnak a helyét, mert előszeretettel tart magánál készpénzt, hogy mehessen helyettünk boltba, ha azonnali hatállyal megszüntetendően megszomjazunk. (Esetleg a fiúKábé, de neki nem szokott pénze lenni.)
     Tulajdonképpen ennek volt az a következménye, hogy amikor a város egy korábban meghatározott pontján találkozott az osztály, többen visszatartottuk a lélegzetünket, de erről is majd később.
     Szóval a Téká megkérdezte, miféle előadásra meg melyik színházba, de csak sejtelmes válaszokat kaptunk, hogy nem közönséges színházról van szó, meg hogy különleges meg hogy más, mint a többi… Hát, azt már tapasztaltuk, hogy ha a Bé meg a Vé nem akar valamit elmondani, hát nem mondja el. Még az Eszbé próbálkozott afféle keresztkérdéssel, hogy viselhet-e első közös színházazásunkon szoknyát, hátha abból kiderül valami, de az igenlő válaszból nem vonhattunk le messzemenő következtetéseket, így aztán bölcsebbnek láttuk, ha ezt a kérdést a továbbiakban nem forszírozzuk.
     – Mi az, hogy forszírozni? – kérdezte fölcsillanó tekintettel a Káel, mert kételyek támadtak benne, hátha mégis ártana, elvégre velünk már el lehet merészkedni akár színházba is, vagyis a forszírozás valami bátor dolog! De nem tudta egyikünk se.
     Maradtunk annyiban, hogy nem forszírozunk, slussz.
     Viszont a hivatalos találkozásnál másfél órával korábban találkoztunk, és beküldtük a Tékát a boltba, minek következtében perceken belül rendkívül emelkedett hangulat kerekedett, csak azt sajnáltuk, hogy a Tékának nem maradt több pénze, hogy még egyszer beküldjük.
     – Hej, ha még egy kicsit forszírozhatnánk is… – sóhajtozott a Káel, aki nincs szokva a váratlanul rátörő, megállíthatatlan kuncogáshoz, de ezen a forszírozásos ügyön rutinosan átsiklottunk.
     Kicsit várnunk kellett egymásra, mert az a helyzet, hogy mi mindig negyed órával korábbra beszélünk meg egymással randit, mert úgyse jön senki pontosan. Ez egyébként mindenkit rendkívül idegesít, de nincs mit tenni, ezt írja elő az etikett, mi pedig kimagasló mértékben adunk az etikettre. Az tulajdonképpen a mi legfőbb vezérfonalunk, hogy annak megfeleljünk! Ezért is írjuk a saját etikettünket, a kézirat megtalálható az osztálytermünkben a legjobb dugihelyen, amiről még a Bé se, de a Vé se tud.
     Aztán befutottunk mindannyian, kivéve a Káelt, aki időközben eltűnt, aztán elhaló hangon telefonált, hogy ő mégse jön, mert valami váratlanul közbejött neki. Meg nem jött az Eref, de ő sehova nem szokott jönni. Meg nem jött a Háem, akinek váratlanul bedagadt a bokája, és jobbnak látta, ha otthon gyanakszik arra, hogy mostantól neki az egyik bokája örökre vastagabb marad a másiknál, és ez szörnyű. Meg nem jött a Béel, akiről azt tudtuk, hogy jön, és nem értettük, hogy akkor most miért mégse, meg teljesen rejtélyes okokból nem jött az Eszer, de az ő nem jövésén nem lepődtünk meg, mert ő ilyen folyton meglepő.
     A Bé ekkor fölhívta az Eszer anyukáját, vele párhuzamosan a Vé a Béelét, és mindkettőjüknek csak annyit mondtak a maguk tárgyilagos modorában, hogy:
     – Tájékoztatjuk önöket, hogy gyermekük nem jelent meg a megbeszélt időben a megbeszélt találkozási helyen, így aztán mi a többiekkel elindulunk a színházba – és tényleg elindultunk a színházba. Ami egyébként nem volt messze.
     Ott aztán igyekeztünk elfoglalni a leghátsó sorokat, ami sikerülhetett is volna, ha nem előz be néhány osztály más iskolákból, amelyeknek osztályfőnökei ugyanezt a délutáni előadást szúrták ki maguknak. Így aztán ültünk, ahová tudtunk, szétszóródva kettesével-hármasával a nézőtéren.
     Volt a valami a levegőben. Valami szag, ami nem belőlünk áradt, ez már rögvest fészkelődés közben föltűnt mindannyiunknak. Valami olyan, amilyet ismerünk mi is, csak nem ennyire átható és intenzív formában.
     És elkezdődött az előadás! Tényleg, már az első pillanatoktól kezdve nem ígérkezett szokványosnak, inkább furának, de azért sokat lehetett nevetni, és amin nevetni lehet, az jó. Csak körülöttünk, a többiek… Hát ők nem nevettek, hanem valósággal visongtak meg nyerítettek meg bekiabáltak meg csapkodtak meg rázták a széküket és dübörögtek a lábukkal… Jobbnak láttuk, ha mi csöndben meghúzódunk.
     Szerencsére kábé egy óra múlva szünetet rendeltek el, amire mindenki kicsörtetett a nézőtérről, úgy értem, mindenki más, kivéve minket, mert mi valahogy mindannyian a Bé meg a Vé köré gyűltünk, még a Téká is a maga finoman párolgó leheletével, mert valahogy sokkal jobban éreztük magunkat együtt. És valahogy ott is feledkeztünk a második felvonásra, de az a visszatérőket egyáltalán nem zavarta, mert mindenki ott csapkodott és kiabált meg dübörgött tovább, ahol üres széket talált. Minket meg elringatott a magunk közelsége, nevettünk, amikor valami vicces történt a színpadon, és nem nevettünk, amikor nem, és próbáltuk kizárni azt a sok ordító és toporzékoló embert, akik azért jöttek színházba, hogy jól érezzék magukat, nem pedig azért, hogy… jól érezzék magukat.
     Születni kezdett bennünk egy érzés, amelyet eddig nem ismertünk: hogy jó érzés és jó érzés között hatalmasak a különbségek.
     – Na? Tetszett? – kérdezgette kifelé menet a Bé a Vét, tisztán hallottuk. Mi is kíváncsiak lettünk volna, mit mond, ha egyszer egyértelművé vált, hogy az egészet a Bé találta ki, de a választ már nem hallottuk, mert elsodort mellőlük minket a tömeges kiáramolhatnék. Ami érthető, mert igencsak meg tud ám szomjazni az ember egy közös színházlátogatás után.