(8. lecke) Hogyan ne csináljunk semmit?

     A semmit csinálás a legegyszerűbb dolog a világon.
     Nem kell csinálni semmit.
     Ez első blikkre könnyen elsajátíthatónak tűnik, de persze sokkal komplikáltabb annál, mint amilyennek hirtelenjében gondoljuk. Az ember ugyanis, bár erről közben fogalma sincs, mindig csinál valamit, például lélegzik, ami, ugye, roppant összetett tevékenység, be kell szívni azt a ványadt levegőt, aztán még ványadtabb állapotában meg érdemes kifújni, mert ha bennszorul, az gond. Vagy ha jön-megy az ember, akkor lép egyet az egyik lábával, de nyomban azt követően lépni kell neki a másikkal is, mert különben fél lábon ugrándozik, ami teljesen más jellegű tevékenység, mint a jövés-menés. Vagy ott van rögtön a bambán magunk elé bámulás, amihez az embernek nyitva kell tartania a szemét, ami máris valamit csinálásnak számít.
     A múltkor például átjött hozzánk a Gyé, mert eredendően volt egy tervünk, hogy ugyanis csinálunk valamit (aminek a részleteibe most nem mennék bele), viszont amikor átért, némi tanakodás után eldöntöttük, hogy inkább nem csinálunk semmit, jó az úgy is.
     Így is történt. Valahogy el is telt a délután.
     Másnap aztán kérdezte a Vé, hogy mit csináltunk előző nap.
     – Na? Mit csináltatok tegnap?
     Akkor én vállat vontam, és azon lendülettel rögzítettem a tényállást.
     – Semmit.
     Hohó, mondta a Vé, az nem úgy van, mert szerinte mindig csinál az ember valamit.
     – Hohó! Nem úgy van ám! Az ember már csak olyan, hogy valamit mindig csinál!
     És ekkor elmondta, hogyan is van az ember az ő állandó csinálásával, de ennek az eszmefuttatásnak a részleteivel sem untatnék senkit.
     Nagyon vártuk már a kicsöngetést, hogy végre mehessünk a szünetben nem csinálni semmit.
     Eltelt megint egy nap.
     Addigra a Vé konzultált a Bével, hogy az azért tűrhetetlen, hogy mi mostanában nem csinálunk semmit, és hogy nekik evvel a mi semmit nem csinálásunkkal valamit csinálniuk kell. Na, azt találták ki, hogy egy héten át kitöltetnek velünk valami táblázatot, amit direkt nekünk csináltak. Hogy mi hét napon át, óráról órára jegyezzük föl, mit csinálunk, akkor talán észrevesszük, hogy semmit! Nem nagyon értettük, miért jó az nekünk, ha tudjuk, hogy mi vagyunk azok, akik nem csinálnak semmit, de szerencsére van nekünk a Hánk, aki az általános iskola mellett már elvégezte a jogi egyetemet is, és ezért szóvá tette, hogy egy olyan gimnázium, mint a miénk, nem kutakodhat a diákjai magánéletében, mert evvel sérti a személyiségi jogainkat, mi több, mindenféle alapokmányt, egyetemes egyezményt, valamint nemzetközi törvényt is megszeg az ilyesmivel. Szegény Bé meg Vé, amikor értesült erről! Az egyiknek kifutott a fejéből a vér, a másiknak meg be, csak álltak holtsápadtan és bíborvörösen, annyira elszégyellték magukat. Nem győzték sűrű elnézésünket kérni ezért a hirtelen eltévelyedésükért, és kérve kértek bennünket, valósággal könyörögtek, hogy ne indítsunk ellenük semmiféle törvényességi eljárást, mert abból nekik nagyon komoly kellemetlenségeik támadhatnak, a szabadlábon védekező családjaik jövőjéről nem is szólva.
     Mi persze megkönyörültünk rajtuk, mert igazán nem haragudtunk ám rájuk, csak éppen szerettük volna, hogy legyenek tisztában avval, meddig nyújtózkodhatnak. És azért azt becsültük bennük, hogy tudomásul is vették, meddig ér a takarójuk.
     A múltkor, irodalomórán a Vé megkérdezte például a Bébét, hogy készült-e. Már a kérdésfölvetésnek is komoly következményei lehettek volna, mivel a Bébé is foglalkozik emberjogi problémákkal, de – ismervén a dürgést – nem akart semmi kiélezett konfliktust, ezért e szóval válaszolt:
     – Igen.
     És akkor a Vé, aki – nem is értettük, milyen megfontolásból – továbbra is abban a hitben élt, hogy mindennemű folyományok nélkül, felelőtlen ember módjára kérdezgethet minket, tovább faggatózott:
     – Mennyire?
     Bébé elgondolkozott, mert tudta, ha egyszer pusztán emberiességből (hogy ugyanis szegény Vé ne érezze olyan egyedül magát) leült vele egy asztalhoz, a licit eme fázisában már minden kimondott szónak, sőt szemrebbenésnek súlya van.
     – Közepesen.
     Evvel a taktikus válasszal mindannyiunk elismerését kivívta, mert ugye, mihez képest van középütt a közép! Ehhez meg kellene határozni a szélsőértékeket, ám az már más tantárgy fennhatósága alá tartozik, az meg, ugye, nem megy, hogy valaki más kollégája felségterületén kalózkodjék.
     – A közepes rendkívül biztató – emelt kalapot a Bébé előtt a Vé, és már elő is hozakodott a következő kérdéssel, miszerint mit is tud konkrétan a Bébé.
     Aki pedig, köztudomásúlag nem csinálván semmit, annak megfelelően nem is tudott semmit. A két dolog márpedig rendkívül szoros összefüggésben áll egymással. A Vé végül megállapította, hogy a Bébé ismeretei a nullával egyenlőek, bár az ebből fakadó elégtelen szerinte összeegyeztethetetlen a Bébé egyébként jeles személyiségével. A Bébé szó nélkül vette tudomásul a közléseket, a mi fejünkön meg átfutott, hogy ennek a lényegtelennek tűnő epizódnak lehetnek még következményei, különösen, ami a Bébé jövőjét illeti.
     Én nem szeretném, ha a Bébé jövőre azért nem lenne az osztálytársam, mert nem él az emberi jogaival.
     Vagy vegyünk más példát. Egyszer elkértük a Bétől az iskolai fényképezőgépet, és amikor meguntuk, hogy csereberélgessük rajta az objektíveket, mert olyan jópofán tekerednek rá föl meg le, letettük a cuccot a legközelebbi asztalra úgy, ahogy van, aztán rohantunk, mert volt még egy kis időnk, amikor végre nem csinálunk majd semmit. Na, jött is nemsokára a Bé, hogy jöjjünk azonnal, mert amikor a kezünkbe nyomta a gépet, mi megígértük, hogy mindent, amit előveszünk, visszateszünk a táskába, aztán mégis úgy hagytuk ott az egészet, mint eb a Szaharát.
     Enn, aki egyébként alsó középhaladón tanul, és általában még annál is gyöngébben tartja magát, ami különben jelentős erőfeszítésébe kerül, megkérdezte a Vét, hogyan hagyja ott az eb a Szaharát. A Vé meg megragadta az alkalmat, hogy elmondja nekünk, hogy az eb tulajdonképpen nem a Szaharát hagyja ott, hanem egészen mást, csak a szépítés kedvéért kerül bele egy bizonyos szó közepére a ha szótag, és ezt a stilisztikai jelenséget valami eufémizmusnak vagy micsodának hívják, de ekkorra a Bé már elpakolta a fényképezőgépet meg az objektíveket, és mi mindannyian nyugodt szívvel csináltuk tovább a semmit, kivéve engem, mert én, amikor senki se látta, lopva oldalpillantásokat vetettem az Esre.