(6. lecke) Hogyan nézzünk egymás szemébe?
Mindenféle idegen szót használt a Vé, olyasmiket, hogy prezentáció meg promóció. Olyan természetességgel ejtette ki ezeket a száján, mintha ő aztán értette volna, mit beszél, így senki se merte megkérdezni se őt, se a Bét, aki minden udvariaskodás nélkül közénk telepedett, hogy ezeket az izéket eszik-e vagy isszák. Mindenesetre, amikor a Vé ellentmondást nem tűrően ránk parancsolt, hogy valaki kezdje, akkor a Gé összes bátorságát összeszedve kiállt, aztán valamit mormolt a serkenő bajusza alatt, hátha attól gyorsabban nő.Mondom, a Bé ott ült köztünk, a Vé meg hátrament, egészen hátra, és onnan hallgatta a Gét, aki hebegett-habogott, és közben papírlapokat lobogtatott a kezében, de hogy mi volt rajtuk, azt senki se látta, mert méterekre ültünk tőle, elvégre ki az a meggondolatlan, aki ilyen nehéz helyzetben elöl hajlandó ülni. Aztán, amikor a Gé befejezte azt a nagy semmit, amit fölfújt, előre jött a Vé, és megállapította, hogy a Gé nagy semmit fújt föl. És egyenként megkérdezett mindenkit, ki mit csinált az elmúlt három és fél hétben.
Tudniillik mi, ha még nem említettem volna, médiatagozatosok vagyunk, és nekünk ebben a hónapban újságot, honlapot, rádióműsort meg filmet kellett volna csinálnunk. Na, azt azért senki nem állítaná közülünk a legmerészebb pillanatában sem, hogy valami nagyon megcsináltuk volna.
Mert a Gé után a maga teljes délcegségében kiállt az Esbé, és bátran a közönség szemébe mondta, hogy hát film az meg nincs.
A Vé meg jött a szokásos lelki terrorral, hogy ők a szívüket teszik ki azért, hogy mindent a fenekünk – nem evvel a szóval mondta – tegyenek, nekünk meg föl se tűnik magunkon a saját rabigánk, amibe mi önszántunkból hajtjuk magunkat, a Bé meg csak ült köztünk, és pironkodott miattunk is meg a Vé miatt is.
Még szerencse, hogy ekkor következett az Ef, aki legalább tudott valamit nyomogatni a kifejezetten a mi kedvünkért beruházott számítógép billentyűzetén, amitől megjelent valami a kifejezetten a mi kedvünkért beruházott tévé képernyőjén. Mi meg csak ültünk a kifejezetten a mi kedvünkért beruházott székeken, és egyáltalán nem szégyelltük magunkat, hogy vannak az osztályban olyanok, akik legalább csinálnak valamit.
Korábban azért a Bének is fölforraltuk rendesen az agyvizét (ezt ő személyesen hozta a tudomásunkra, miután lehűlt neki), amikor meggondolatlanul megkérdezte tőlünk, hol tartunk a megcsinálandókkal. És akkor ő maga szembesült avval, hogy mi aztán nem csinálunk az égvilágon semmit. Ilyen esetek után, amelyek, az ő legnagyobb sajnálatukra – amit mi nem nagyon értünk, hogy mit kell ezen sajnálkozni –, sűrűn fordulnak elő, teljesen összeomolva szoktak ülni a könyvtár eldugott sarkaiban, és egymásnak hajtogatják, hogy semmilyen látszólagos nehézség dacára sem szabad föladniuk. Mert egyszer majd rájövünk, hogy mennyire jó nekünk!
Nem tudja közülünk senki, még az Es se, aki pedig szokta tudni, miért hiszik azt, hogy mi nem tudjuk, hogy mennyire jó nekünk. Mi régóta tudunk mindent, csak legföljebb nem hozzuk a tudomásukra, nehogy megtudják, hogy tudjuk! Mert akkor mi értelme az egész nemtudásnak?
Az ember odaáll eléjük, szerencsére egyikük se túl magas, hogy különösebben föl kellene nézni rájuk, szigorúan a szemükbe néz, és azt mondja, hogy:
– Semmi.
Az ember tudniillik nem akarja éreztetni velük azt a rengeteg mindent, ami egyébként tényleg. Ezért történik, hogy a lehető legnyíltabb tekintetünkkel, amink csak van, könnyedén azt mondjuk, hogy:
– Nem fontos.
És amikor nekik még mindig érdeklődés csillan a szemükben, sőt kifejezetten fokozódó érdeklődés, akkor az ember, keményen farkasszemet nézve velük, azt mondja nekik, hogy:
– Mindegy.
Ez egészen förgeteges hatást képes kiváltani bennük! Egyszer a Vé azt mondta, ha a fönti szövegek valamelyike még egyszer elhangzik valakinek a szájából, ő sarkon fordul, és faképnél hagy bennünket. Ez az iszonyatos fenyegetőzés persze nem tántorít el bennünket attól, hogy továbbra is mondogassuk ezeket, mert a Vé még sose váltotta be a fenyegetését, aminek a legfőbb magyarázata nyilvánvalóan a faképben rejlhet, már ha létezik ilyen szó a magyar nyelvben, ami számunkra, minden lyukas nadrágunk ellenére, nemzeti kincs, különösen az elipszilon, ahogy a Vé nyomatékosan föl szokta rá hívni a figyelmünket, ami szerinte nekünk egyáltalán nincs.
A rádiósok egyébként egészen jó kis műsort hoztak össze, volt benne két műsorvezető meg két interjú meg két zene, pinkflojd meg mjúz, de akkor már az összes nem ért egy fabatkát se, annyira letört a Bé is meg a Vé is, hogy mi az égadta világon nem csináltunk semmit.
A fakép meg a fabatka. Tanári szempontból egyértelműen e két szóban foglalható össze a nevelés csodája, amiért nekik az egészet csinálni érdemes.
Nekünk persze az egész semmittevésünk csupa-csupa mindentevés, az ofőink végre tudomásul vehetnék! Elvégre ők is lehettek valamikor gyerekek, ami persze nem látszik rajtuk, mert esetenként döbbenetesen felnőttként képesek viselkedni. Miközben egészen biztosan ők is tették valamikor a semmit, amiből aztán lett az a minden, amik most ők. Ilyenekről is szoktunk beszélgetni hazafelé, amikor a Bébé, aki tavaly félévkor csak azért bukott háromból, mert sajnos iskolaidőben nagyon keveset ér rá velünk lenni, olyankor ugyanis szegénynek mindig orvosi rendelők várótermeiben kell ücsörögnie, hogy igazolást szerezzen, miért nem jöhet megint iskolába, megkínál bennünket az arany cigarettatárcájából, és azon tanakodunk, hogy gyújtsunk-e rá, vagy inkább mégse.
Teljességgel indokolt tehát, hogy az Es fülig szerelmes a Bébébe, igaz, az Es egyáltalán nem dohányzik, és amióta erről magam is meggyőződtem, azóta én is rá-rá szoktam gyújtani, mert tudom, hogy az Es azokért a férfiakért eped, akik csókjának olyan íze lehet, mint az indiánok nyálának, akik most szívtak el egymással egy békepipát.