(16. lecke) Hogyan őrizzünk titkot?

     Csütörtököt írtunk már, igaz, még csak délelőttöt, amikor a Bé határozottan közölte a Vével, hogy bizonyos följegyzéseket bizonyos személlyel kapcsolatban nem olvasott el, és nem is fog, mert őt a téma egyáltalán nem érdekli, sőt.
     Onnan tudok e megmásíthatatlan kijelentésről, hogy éppen a szomszéd helyiségben tartózkodtam, miután se a Bé, se a Vé nem vette észre, amikor beosontam. Rögtön a karácsonyi szünetet követő első tanítási napon ki lettem ugyanis küldve óráról, mondván, rontsam inkább tovább a levegőt a folyosón, de odakünn lődörögve a folyosóit fokozhatatlanul avétosnak találtam, ezért gondoltam, a könyvtárban sokkal eredményesebben tudom rontani az ottanit. És mert a könyvtár szomszédságában rendezkedett be a kistanári, a kettőt pedig mindössze egy ajtó választja el, amely adott esetben résnyire nyitva is felejtődött, nem kellett különösebben fülelni ahhoz, hogy mindent, amit a tanárok beszélnek, jól kivehessen az ember.
     Remekül hallottam azt is, ahogy a Vé nem válaszol semmit. Elképzeltem neki az elkámpicsorodott képét.
     Naná, hogy rögtön elmondtam mindent a többieknek, amint kicsöngettek, és kiözönlöttek a folyosóra meg be a könyvtárba! A Bé persze előrenyújtotta a nyakát, kidüllesztette a szemét, és ellentmondást nem tűrően közölte velük, hogy az új esztendő tiszteletére be van fejezve a klubélet a könyvtárban, és amikor a Káem tőle szokatlan udvariassággal megkérdezte, hogy legalább egy teát főzhetnek-e maguknak, arra is azt a választ kapta, hogy:
     – Nem!
     De ebből a kimértségből senki nem csinált nagy ügyet, mert tudtuk, hogy a könyvtár úgyis a miénk, és hogy a diákságnak jogában áll könyvtárfoglalónak lenni. Kicsit tehát elácsorogtunk még, aztán elballagtunk, különösen, hogy közben beszámoltam a többieknek legfrissebb értesüléseimről, és persze hozzátettem, hogy mindazt, amit tőlem hallottak, hét lakat őrizzék, annyira titkos.
     A Kúeszt meg a Zévét azonnal érdekelni kezdte, miféle följegyzéseket nem olvasott el a Bé, de erről nem tudtam semmilyen információval szolgálni, így aztán a kíváncsiságuk alábbhagyott, amihez nagyban hozzájárult, hogy becsöngettek, és éppen a Vével ígérkezett óránk.
     Próbálkozott velünk a szerencsétlen az ő szeretett angol romantikájával, ahol tananyagilag éppen tartunk, de mi csak sajnáltuk szegényt, hogy íme, előttünk az ember, akinek bizonyos följegyzéseit nem olvassák el. Az Eszbé, aki a mi megválasztatlan szószólónk, már majdnem a Vé mellének is szögezte, hogy ugyan már, miféle írásokról is van szó, de aztán visszanyelte a nyelve hegyéről a kérdést.
     A titok közben egyre csak dagadt.
     Gyorsan le is téptem egy csücsköt az irodalomfüzetemből, és levelet küldtem az Esnek, hogy mit tud, mert ő azért a maga rejtélyes útjain szokott bennfentes tájékoztatásokhoz jutni. Az Es visszaírt, hogy sehol semmi. Mindenki áhítattal bámult rám, de én csak a fejemet csóváltam. A Gées idegesen dobolt az ujjaival a padon, az Esza föl- s lecsavargatta nyugtalanságában a direkt e célra növesztett tincsét, és még a lányKábé is két tenyerébe rejtette az arcát, úgy hallgatta Wordsworth-öt és Coleridge-t, akikről halvány dunsztunk sincs, kicsodák, csak átmásoltuk a nevüket a tábláról a füzetünkbe, mert már-már az elviselhetetlenségig fokozódott bennünk a kíváncsiság.
     Iszonyú perceket álltunk ki, amikor végre kicsöngettek.
     Na, több se kellett nekünk, ráuszítottuk a Tékát meg a fiúKábét a Vére avval az ürüggyel, hogy kérjék el tőle a stúdiókulcsot, és közben próbálják kinyomozni, miféle, az érdektelenség homályába vesző följegyzéseket készített. Mert ekkor már teljesen bizonyosak voltunk abban, hogy azok a följegyzések velünk kapcsolatosak, és kifejezetten méltóságunkban éreztük megbántva magunkat, hogy a Bét mi nem érdekeljük, sőt.
     A következő óra alatt körbeleveleztük, hogy deklaráltan meg leszünk sértődve a Bére, és bosszúból egyáltalán nem akarunk majd bejárni hozzá abba a dögunalmas könyvtárába, és még a teáját se vagyunk hajlandóak ezentúl meginni.
     Viszont nagyon, mi több, rendkívül szánni kezdtük a Vét, akit, meggyőződésünk szerint, méltatlan bánásmód ért.
     Egészen egyértelművé vált, hogy cselekednünk kell.
     – Egységfrontot kell teremtenünk közöttük! Akkor majd ki tudjuk ugrasztani a nyulat a bokorból! – mondta Háem, aki kifejezetten a találékonyság hírében áll.
     – De honnan szerzünk nyulat? – kérdezte a Béel, aki körülbelül ekkorra ébredt föl, mert esetében kissé elhúzódott a szilveszter, de az Idé leintette.
     Senkinek nem jutott az eszébe semmi.
     A szerencse sietett a segítségünkre. Éppen média kezdődött, arra meg bejöttek mindketten, mert összegyűlt néhány ügyes-bajos közölnivaló, amit meg kívántak velünk osztani, egyebek mellett átadni az Esbé elmaradt karácsonyi ajándékát, mert ő akkor éppen ágynak dőlt valami közelebbről meg nem határozható nyavalyával. És az immár egészségtől kicsattanó Esbét egy-egy jól irányzott szemmozdulattal rábírtuk, hogy viselkedjék tiszteletlenül az ajándékkal, amire mindketten egyszerre kapják majd föl a vizet! Így is történt, mert amikor az Esbé tollal összefirkálta az ajándékát, az szemmel láthatóan nagyon fájt a mi osztályfőnökeinknek. Enyhén duzzogva ki is adták a munkát, aztán kiballagtak együtt, mondván, hadd dolgozzunk mi nyugodt körülmények között.
     Amikor becsukták maguk mögött az ajtót, a Béel azonmód keresni kezdte a padok alatt a nyulat, hogy ki van-e már ugrasztva. Az Idé rendezte le a dolgot:
     – Ne marháskodj már. Most, a folyosón ugrik a majom a vízbe.
     Ez a kitétel már többeket összezavart: nagy az Isten állatkertje, de a nyúllal meg a marhával meg a majommal egyeseknek már tényleg betelt az egész istálló, mindenesetre ott tülekedünk mind a kulcslyuknál (milyen szerencse, hogy a kulcsot rögtön reggel elvesztettük), hogy lássuk, milyen események zajlanak a folyosón.
     A Bé meg a Vé a falnak támaszkodva beszélgetett, de ez alkalommal sajnos egyetlen szót se hallottam abból, miről. A végső következtetést aznap délután, amikor mind összegyűltünk a parton, ahol szoktunk, az Erjé vonta le, aki ritkán szól, de akkor okosat:
     – Na, ezek megtanítottak minket titkot tartani.
     Meg is fogadtuk, hogy mostantól mi se mondunk el nekik semmit.