(21. lecke) Hogyan rázzuk a pofonfát?
Odacövekeltem magam a karaoke kivetítője elé, annyira oda, hogy a benti villózást ne törhesse szét kintről a szuroksötét, és úgy tettem, mintha a többiekkel olvasnám a szöveget, velük verném a combomon a ritmust, és félhangosan együtt dúdolnék avval, aki éppen legelöl énekli a Most múlik pontosant.– …egy táltos szív remeg a konyhakésben, talpam alatt sár és ingovány…
Valójában csak elvegyültem a tömegben. Láttam, ahogyan ketten közrefognak egy harmadikat, és távolodnak.
Hasadt nap. A délelőtt elúszott: marháskodtunk, hogy délután veszünk három sört, mindhármunknak egyet, módszeresen elkortyolgatjuk a magunkét, a lassú sör befejezetlenre oldja a mondatokat. Ki kell törnünk a mókuskerékből. Egyikünk talált a kabátzsebében két kétszázast, egy százast és két ötvenest, talán odahaza csúsztatta be titokban a nagyi induláskor, mert senki nem csomagolt neki se tízórait, se ebédet.
Fél háromkor lerohantunk a menzára, mindannyian belapátoltunk a maradék milánói spagettiből, még repetáztunk is. Alig múlt háromnegyed három, amikor megdumáltuk, hogy mivel a buli csak négykor kezdődik, a kerítésen át kilógunk a boltba, az utcán úriember persze nem iszik, visszajövet keresünk egy eldugott sarkot, majd ott magunkba döntünk mindent, aztán lemegyünk az arénába ökörködni kicsit.
Az a sarok, amit kigondoltunk, foglalt volt, hangosan köhentgetve azonmód ki is fordultunk onnét, csak a kanyaron túl robbant ki belőlünk a röhögés. Fölnyitottuk a söröket. Beleütköztünk két lányba, tonikos palackot lóbáltak, mondták, húzzuk meg, jót tesz a hidegben. Egyikünk kitúrta a telóján azt, hogy:
– …a valósággal az a gáz, hogy nincsen hozzá háttérzene, ja, kérdés, hogy átérzed-e… – meghallgattuk vagy tízszer, és közben a hideg tényleg lecserélte magát melegre.
Találtunk egy nyitott ajtót, azon túl egy üres termet, széthúzgáltuk bent a székeket meg az asztalokat, közben az egyik sörös doboz fölborult, lötyögött még az alján némi maradék, az asztalról lefolyt a székre, a székről a parkettára, a parkettán meg elcsorgott a küszöb felé. Hogy ki ne szökhessen, belülről rácsuktuk az ajtót, és lekapcsoltuk a villanyt. Alkonyodott, mind az öten bedőltünk egy asztal alá, hogy néhány percet aludjunk. Időközben megszaporodott a létszám, de nyolcan kényelmesen összeszorultunk. Éppen azt kiabálta a repper, hogy:
– …lassan egy éve, nem volt már életflessem, mert nincs olyan este, még véletlen sem, hogy tökéletesen szét ne essek, esküszöm, hogy nem bírok ki több évet Pesten… –, amikor nyílt az ajtó, a hirtelen fényben egy körvonal annyit mondott, hogy:
– Ez az emelet lezárva, buli kettővel lejjebb.
Fölcihelődtünk és lementünk.
Egy srác kissé megtántorodott a lépcsőn, de aztán olyan délcegen baktatott lefelé, hogy mi, akik már a fordulónál jártunk, azt hittük, nincs nála daliásabb férfi a világon, amikor egy rendező odalépett hozzá, nem lehetett nem hallani, amikor dob és basszus ütemére azt súgja a fülébe, hogy:
– Veszed a kabátod, haver, és az este leple alatt távozol. Kikísérlek.
A maradék söröket gyorsan magunkba döntöttük, a bádogot a kukába tapostuk, a tonikos palack meg befért a zsebbe.
Egy idő után ketten föltűnés nélkül előtúrták a dzsekijüket, és kiszivárogtak a srác után, hátha a hideg nem mindenkinek tesz jót. Maradtunk ötösben, a zene a bőrünk alá szivárgott, kezdte falni a húsunkat, és akkor egyikőnk azt mondta, hogy:
– Ne mozduljatok, kiugrom a klotyóra, mindjárt jövök. – Annak, hogy „kiugrom”, háromszor rugaszkodott neki, de legyintettem, hogy:
– Menj csak.
Az este visszahajlott magába, mint egy meggörbített szívószál, aztán valaki szólt, hogy tartsunk vele.
A férfiöltöző vécéjének ajtaja előtt intett a szemével, hogy pillantsunk be. Ketten voltunk fiúk, ketten lányok, én bírtam a legjobban gyomorral, ahogy a csésze előtt lavórnyi mennyiségben úszott híg, paradicsomos lében egy nagy adag emésztetlen spagetti. Szájunk elé kapva kezünket fordultunk volna ki, amikor ismét csak az az aggodalmas tekintet, hogy nyissunk be a következő szeparéba is. Ismerős tarkó térdepelt a szomszéd vécé előtt, azt ölelte, és akkor a hátunk mögül ismét megszólalt a hang, hogy:
– Fektessétek le a szomszédban, és maradjatok mellette. Visszajövök.
Vártunk. Hosszú idő telt el, közben még egy adag fölhígult paradicsomlé meg emésztetlen makaróni tálaltatott ki az öltöző kövére. Eszünkbe jutott, hogy hárman egymásra találtak-e odakünn. Szó nélkül takarítottuk össze a nyomokat.
És akkor, ki tudja, honnan bukkantak elő, egy férfi próbált visszafogni egy nőt, csak amikor már mindenki földbegyökerezett lábbal állt, akkor ismertük föl, hogy padon fekvő srác apja és anyja.
A törékeny asszony egyenesen a fiához ment, megpróbálta fektéből fölemelni, de azt a száznyolcvanöt centit és hetven kilót csak ültéig sikerült fölrántania. Az anyákban hihetetlen erő lakozik: ha nem csúszott volna ki a pulóver a körmei közül, fél kézzel, könyökénél fogva csapja a falhoz a magatehetetlen testet. De ahogy a karja vállból száznyolcvan fokot visszacsapódott, ugyanavval a lendülettel lendült is előre, és a tenyere akkorát csattant a zöldesszürke arcon, mintha a fültövébe villám csapott volna.
Láttam már utcai harcosokat, láttam bunyót, láttam véresre vert embert, de akkora pofont még soha! És a földkerekség legvészjóslóbb hangja azt is sziszegte közben, hogy:
– Hogy hozhattál minket ilyen szégyenbe!
Egyenként sündörögtünk ki. Én odacövekeltem magam a karaoke kivetítője elé, annyira oda, hogy a benti villózásba ne törhessen be a kinti szuroksötét, és úgy tettem, mintha a többiekkel olvasnám a szöveget, velük verném a combomon a ritmust, és félhangosan együtt dúdolnék avval, aki éppen legelöl énekli a Most múlik pontosant.
Láttam, ahogyan távolodnak. Ketten fogják közre, hóna alá nyúlva, a harmadikat, aki után nemrégen föltakarítottam, mert a barátom. Amikor az angyalszárnyú kígyóbűvölő elejtette a furulyáját, kikértem a ruhatárból a kabátomat, és a szállingózó hópelyheket kerülgetve hazamentem.
(Dalszöveg-idézetek: Quimby, Akkezdet Phiai.)