(35. lecke) Hogyan rejtőzzünk álarc mögé?
A Káem a maga szőkeségével, kékszeműségével és babaarcúságával egyszer csak azt mondta, két gondolatjel között, hogy:– B**d meg!
Leszámítva, hogy ez éppen a Káem száján csúszott ki, semmi különöset nem találok abban, hogy manapság ilyesmi elhangzik. A föntebbi kitétel nekünk annyi, mint korábbi nemzedékeknek az „izé” meg az „ööö” volt: ha senki nem tételezi föl, hogy elsődleges jelentése szerint a kitétel nemi cselekedetre buzdít, olyan helyzetekben használjuk, amikor azt akarjuk kifejezni vele, hogy:
– Figyu!
– Ejnye már!
Meg:
– Hé!
A Káem is abban az értelemben alkalmazta, hogy „nahát”, mert éppen rácsodálkozott valamire. A gond csak az volt, hogy mindez konkrétan az iskolában történt, és hallotta a Bé is meg a Vé is. És történt éppen akkor, amikor egy nappal korábban a köztévéből kirúgtak egy hírműsorvezetőt, mert adásban előbb ugyancsak ezt találta mondani, utóbb meg hozzáfűzte azt is, hogy ki*****tt. Mire a főnökei rögvest arra a véleményre jutottak, hogy náluk sem élő adásban, sem stúdióban, sem felvételről bejátszott, sem pedig a kollégák közti kommunikációban nem elfogadott ez a magatartás.
A Vé azon nyomban föl is hozta a példát a Káemnek, aki persze nem ismerte a sztorit, mert mi ugyan médiatagozatosok vagyunk, de híreket közülünk senki nem olvas. Újságot lapozgatni, rádiót hallgatni, tévét nézni kifejezetten öreges dolog: a mai magyar ifjúság a fészbukról tájékozódik, slussz.
Nem hinném persze, hogy a Káem otthon is, ha meglepetés éri, ugyanezekkel a szavakkal reagálna szerető szülei és kistestvérei füle hallatára. Jó ember a Káem, bizony, mondom tinéktek, csak kevesen figyelnek föl rá. Talán éppen ennek a figyelemhiánynak következtében teszi, amit tesz.
A Káem leginkább abban jeleskedik, hogy az égadta világon nem jeleskedik semmiben. Néha, véletlenül, becsúszik egy-egy elégséges – esetleg annál is jobb – jegy, de az tényleg csak a véletlen műve, mert egyébként, ha felelnie kell, hallgat, ha dolgozatot írnia, kitöltetlenül adja be a lapot. Így aztán alig egy hónappal a tanév vége előtt a Káem több tárgyból áll bukásra, mint ahányból nem. Vagyis a lázadása kezd totális mértékben sikerrel járni: jól kitol mindenkivel, ha majd osztályt ismétel! Kitol a szüleivel, a testvéreivel, a tanáraival, az osztálytársaival, a barátaival, az ismerőseivel, az üzletfeleivel, de még a sarki fűszeressel is. Aki egyszer említette is a közelben posztoló rendőrnek, hogy nem tudja, mi lesz az üzlettel, ha ez a szőke, kékszemű, babaarcú lány meg fog bukni, mire az őrmester úr is csak a fejét csóválta, hogy akkor valószínűleg városszerte el fog szabadulni a pokol. Az ügy egészen a polgármesterig, sőt a minisztertanácsig, mi több, az ENSZ-ig eljutott, ahol hamarosan napirendre is tűzik a Káem ügyét, megelőzendő a kitörni készülő nemzetközi válságot.
Sejthetjük persze, hogyan reagál majd a világ minden szegmensét érintő szankciókra a Káem.
Mert mi lesz? Amíg mi reggelente annak rendje s módja szerint elmasírozunk az iskolába, a Káem csak ücsörög a házuk közelében egy kerítés mellvédjén. És ha netán valaki megszólítja:
– Valami baj van? Rosszul érzi magát?
A Káem a maga dactól gyötört fizimiskájával csak annyit fog magából kipréselni, hogy:
– Kísérjen haza. Itt lakom a közelben.
És ahogy bandukol a járdán, oldalán az idegennel, amikor az megkérdezi tőle, hogy miért nincs iskolában, csak ennyit fog a Káem az előbbiekhez hozzáfűzni:
– Most ne beszéljünk, kérem.
Ismerős lesz valahonnét a Káemnek az idegen, csak azt nem fogja tudni, honnét, mert, ugye, a Káem soha semmit nem tanult, így aztán honnan tudhatna bármit is. De az idegent ez nem foglalkoztatja majd: elég neki, ha ő tudja önnönmagáról, kicsoda.
A Káem ekkor, maga sem érti, miért, hirtelen lebírhatatlan késztetést fog érezni, hogy előbbi kérése dacára mégis megszólaljon.
– Kérnék valamit.
Az idegen továbbra is hallgat majd, legföljebb érdeklődéssel fordul felé, mert éppen megállnak egy zebránál, tudniillik az utca másik oldalán pontosan abban a pillanatban vált pirosra a közlekedési lámpa.
– Öleljen meg.
Az idegen persze hajszálpontosan tudni fogja, hogy a Káem mindössze csak szeretetre vágyik, kiemelt figyelemre meg extra törődésre, hiszen ő, aki tudja magáról, kicsoda, éppen ezért indult arrafelé, amerre a Káemet megtalálhatta, kifejezetten abból a célból, hogy intézkedhessék az ügyében. Állítólag néhányan találkoztak már város-, sőt ország-, mi több világszerte az idegennel, aki meg még nem, az fölöttébb reménykedik abban, hogy egyszer majd fog. A mi mellőzött, sértődött Káemünknek megadatott a rendkívüli lehetőség.
Ám az idegen csak csóválja majd a fejét. És kísérné tovább a Káemet hazafelé, aki hirtelen megtorpan, elébe térül az idegennek, mélyen a szemébe néz a saját kékjével, szőke haját szellő lebbenti meg, és a babaarc átszellemül:
– Legalább egyetlen pillanatra fogja meg a kezem.
– Nem tehetem – mondja majd az idegen. És hozzáfűzi:
– Mindenki saját sorsáért felelős.
És akkor leveszi tekintetét a Káemről, lassan megfordul, és még lassabban távolodni kezd.
A Káem meg kiabál utána:
– Ne menjen még! Jöjjön vissza! Csak egy szóra!
De az idegen egyre messzebb jár már, bár egyszer még visszanéz, azt viszont a Káem nem látja a könnyeitől, mert ahogy ott áll a házuk kapujában, csak sír, zokog, végül magába roskadtan pityereg, hogy:
– Nekem semmi se sikerül! Semmi és semmi…
Nincs ember a földön, aki meg tudná mondani, innentől kezdve mi történik a Káemmel. Talán az idegennek vannak információi, de elég kicsi a matematikai valószínűsége annak, hogy közülünk bárkinek is adódik még egyszer az életben esélye arra, hogy találkozzék vele.