(23. lecke) Hogyan rendezzük dolgainkat?
A Bé mérgelődött, a Vé kifejezetten morgolódott, és mindezt azért, mert szerintük mi úgy élünk, mint a disznók. Az ő magánvéleményük különösebben nem zavar minket, mi rendkívül szeretünk disznóként élni (és ezen nem is kívánunk változtatni), ez konkrétan őket zavarja, számunkra teljesen érthetetlen okokból.Persze már az is gyanús, hogy anyukánk se, sőt apukánk se szereti, hogy mi otthon is pontosan úgy élünk, mint az iskolában (és fordítva). Már miért is élnénk másként? Ha egyszer a disznóólban érezzük jól magunkat!
Itt vagyok rögvest példának én. Már miért bújnék ki a nadrágomból másként az iskolában, mint otthon?
Mármost valaki nekem szögezheti a kérdést, hogy egyáltalán miért bújok én ki az iskolában a nadrágomból! Meg kell mondanom, általában nem szoktam. Illetve két alapesetben, ami tulajdonképpen egy: ha át kell öltözni tesire vagy ünneplőbe. Az, ugyebár, érthető, hogy tesicuccban mégsem mehet az ember iskolába, és az is érthető, hogy ünneplőbe se! Utóbbiban anyukám szerint azért nem, hogy az ünnepségig be ne koszolódjék, szerintem viszont azért nem, mert már miért feszengene az ember egész nap ünneplőben, amikor maga az ünnepség legföljebb egy óra, amíg a nap meg huszonnégyből áll.
– Igazam van? – kérdeztem is a dologról a haverjaimat, akik egyöntetűen megnyugtattak:
– Igazad van!
Na, ugye! Csakhogy folyton-folyvást beleütközünk a Bé meg a Vé ellenállásába, és ez nekünk azért probléma, mert ha ők valamit meg akarnak akadályozni, azt tűzön-vízen keresztülviszik… Márpedig most fejükbe vették, hogy akaratunk ellenére kivezetnek bennünket ebből a globális-totális disznóólban élésből.
Kerekedett persze ebből némi vita. Történt ugyanis, hogy fontos vendéget vártunk, akinek legelőször a stúdiónkat akartuk megmutatni, aztán pediglen az osztálytermünket. Terveztük a nagy napot, elhangzott, hogy nekünk fél kilencre kell jönni, bár a Bé meg a Vé megemlítette, hogy ők nyolckor kezdenek készülődni, mert a stúdióban össze kell söpörni.
Már ez is problémás, hogy miért kell egyáltalán összesöpörni egy stúdióban?! Azért talán, mert azt az egy-két elhullajtott, használt papír zsebkendőt nem lehet kézzel összeszedni? Esetleg azért, mert az apróra tépett fehér fecniket, amelyeket művészi rendezetlenségben szórtunk szét a fekete balettszőnyegen, nem lehet békében hagyni, csak mert fontos vendég érkezik? Esetleg azért, mert akik sáros cipővel jöttek be, csámpás lábnyomot hagytak maguk után, megbontva evvel a krétaporos lábnyomok harmóniáját? És az miért baj, hogy ugyan egyetlen stúdióban sem lehet enni, de a miénkben maradt néhány félig megrágott zsömle és lehántott banánhéj? Ezért? Ezért a néhány apróságért kell nekik fél órával korábban bejönni és összesöpörni?
– Ha valakinek lenne kedve csatlakozni, mi itt leszünk – mondta a Bé meg a Vé egymás szájából tépve ki a szót.
Aztán átvonultunk az osztályterembe, hogy ott is terepszemlét tartsunk. Na, ha szegény stúdiót ennyire ízekre szedtük, az osztályteremről jobb nem is beszélni… Talán legkevésbé a mocsoládé problémás, amellyel bő esztendeje kísérletezünk. Egy műanyag dobozba zárt szendvicsről, néhány gyümölcsdarabról, kevés vegyes öntetről van szó: a vegyüléket, tisztán biokémiai szempontból, minden héten megvizsgáljuk, a közbülső napokon pedig a szekrény tetején érleljük. Rendkívül különös anyaggá érett össze a kutyulék, mindenesetre, amikor hetente ünnepélyesen fölnyitjuk a doboz tetejét, már nem az a leírhatatlan szag árad belőle, ami eleinte (két szünetben se lehetett kiszellőztetni), hanem újabban valami alkoholos-ecetes szag, amely önmagában tulajdonképpen már nem is kellemetlen.
Hanem az osztályterem többi pontja körül kerekedett a baj. Nem is többi pont, hanem inkább az egész körül, ahogy az volt.
Alávaló rágalom, hogy mi térdig jártunk volna a mocsokban! Még bokáig se. Hát tehetünk mi arról, hogy vagy nejlonhártyába, vagy ezüstpapírba csomagolják a tízórainkat? Utóbbit golyóvá gömbölyíti az ember, mert jól lehet vele focizni, előbbit meg alaposan kisimítja, mert ha a pad tetejéről leengedi, olyan szépen száll, hogy jogos a fizikai vonatkozású kérdés, miszerint:
– Egy kiló vas vagy egy kiló toll a nehezebb?
Ezen a butaságon, ha előbb empirikus tanulmányokat végzünk, könnyen tudunk elmélkedni.
Hát, rendben, mit szépítsük, akadt a parkettán néhány ezüstlabda, néhány nejlonlepel. Az a sors fintora, hogy ilyentájt fiatal szervezetünk könnyen megfázik (beleszámítva a most dúló divatot, hogy a ruhák alól minél több négyzetcentiméter pocak, derék, farfelső villanjon elő), miáltal növekszik a zsebkendő-fölhasználási mutatónk, ugyanakkor – nevével ellentétben – a kis kendőcskéket miért a zsebünkben tárolnánk, ha éppen azért fújjuk ki az orrunkat, hogy eltávolítsuk az oda nem illő anyagot?
Vannak továbbá a mi sikerületlen dolgozataink. Hát azokat meg minek őrizgessük, ha, ugye, sikerületlenek? Akad közöttünk, akit annyira bánt, ha egyest kap egyik-másik megnyilvánulására, hogy önsorsrontó dühében összetépi, netán összegyűri a papírt, amely a kudarcba fulladt számadás eleven tanúbizonysága! Aztán hagyja sorsára, hadd görgesse a huzat, amerre kívánja.
És akkor ott még a többi apróság, amelyekről eddig nem beszéltem: széttaposott kréta, eltört ceruza, leszakadt gomb…
A Bé meg a Vé, szembesülvén a látvánnyal, némileg ingerültté vált.
Megesett rajtuk a szívünk. Néhányan undorodva bár, de hüvelyk- s mutatóujjukkal összecsippentették egy-egy szemét csücskét, és maguktól kellő távolságban eltartva kivitték a kukáig. A Géi még a falról is lekapart némi odaszáradt májkrémet, igaz, nem kellett sokáig kapirgálnia, mert lepattant magától: mondom, teljesen kiszáradt már. Az Eszef szokásához mérten hőbörgött, hogy ugyan miért kell neki összeszednie a saját mocskát, amikor van, aki ezért kapja a fizetését, de gyorsan elharapta a mondatvéget, mert rájött, hogy az ilyen dumákért szikrákat szór a Vé szeme. Aki ez alkalommal csak annyit jegyzett meg a maga malíciájával, hogy:
– Mily szerencse, hogy időben gondoskodsz munkahelyről későbbi önmagadnak…
Amikor nagyjából összeszedtünk mindent, indultunk a partra.
Én az Eszával, az Eszbével meg az Eszeffel ballagtam kifelé a kapun.
Aztán összenéztünk.
Aztán visszamentünk.
Fél óra, nem mondok sokat, mire végeztünk a teljes takarítással. Gondoltuk, még a fölmosórongy is megszárad másnap reggelre, amikor a Bé meg a Vé benyit. Milyen dühösek lesznek, amikor rájönnek: azért jöttek be fél órával korábban, hogy ne csináljanak semmit!