(30. lecke) Hogyan szeressük egymást?
Elhatároztam, rákérdezek a Vére, szeret-e engem. A Bét nem kell abajgatni, mert róla állítólag mindenki tudja, kivéve engem, tudniillik ő, hiteles tanúk szerint, nem tudja leplezni az érzelmeit. De a Vé néha nagyon kedves velem, néha meg nagyon undok! Meg fogom kérdezni.Amikor az engem szeretés tematikában hozzáfogtam kutatásaimhoz, először anyukámat kérdeztem meg. Anyukám szeme ekkor annyira elpárásodott, hogy hirtelen azt hittem, váratlanul elvesztette az élességet, ami, ha médiatagozatos volna, nagy baj volna operatőrködés közben, de aztán anyukám hirtelen hátat fordított, köddé vált, és valahogy áttapogatózta magát az ajtón, aztán csak azt hallottam, hogy apukámmal pusmog a konyhában. Legvégül visszajött a maga testi valójában, még a megszokottnál is nagyobb hévvel szorított magához, de szólni akkor se szólt egy szót se.
Nem erőltettem tovább a témát.
Aztán megkérdeztem a haverjaimat, szerintük ők szeretnek-e engem, de amint föltettem a kérdést, röhögni kezdtek, mire gyorsan javítottam:
– Á, fityóba, azt akartam kérdezni, na, hogy a Vé-e, he, izé, fityóba…
A haverjaim ennek ellenére nem hagytak föl a röhögéssel:
– Mit számít az, fityóba?
– Nem mindegy neked, fityóba?
És kifejtették, hogy a tanároknak nincs szívük, illetve ha van, hát a legkisebb csücskükbe se férnénk be mi, diákok, mert a tanárok a régi tanárokat szeretik, meg egymást szeretik, meg az új tanárokat szeretik már jó előre, ahogyan mi, diákok is folyamatosan egymást szeretjük a legteljesebb összevisszaságban, és e két szélsőséges társadalmi csoport között csak kivételes esetekben hidalható át a szakadék.
Az az igazság, hogy egyre mélyebbre süllyedtem ebbe a dologba, mondhatnám, egy idő után más se foglalkoztatott, és ez bizony egynémely folyamatban lévő ügyem rovására is ment, mint például osztályzatok meg ilyesmik, és ez mind kellemetlenebbé kezdett válni, miközben azt éreztem, hogy engem már az se szeret, aki idáig szeretett, pláne a sok egyesemmel az ellenőrzőmben.
Ne kerülgessük a forró kását: itt az Esről van szó, a maga legteljesebb konkrétságában.
Kezdjük avval, hogy mostanában az Es sokat hiányzik, na, jó, egyszer-egyszer én is hiányzom, amikor például reggel magabiztos léptekkel közeledem az iskolába, a hátizsákomban az apukám készítette szendvicsekkel, és akkor valami rejtélyes hang olyan megátalkodottsággal térít el eredeti szándékomtól, hogy amikor délben magamhoz térek az ámulattól a túlsó parton, magam is csodálkozom, hogyan tudott eltelni teljesen észrevétlenül az egész délelőtt. De olyankor már nem érdemes bemenni… Viszont az Es! Az övé teljesen másféle hiányzás.
Fölér egy vallomással. Illetve hát éppen annak a hiányával.
Olyasmi is történt, hogy a második óra végére már teljesen visszavonhatatlanul eldöntöttem, aznap lesz annak a napja, amikor a tanítás végeztével egyszerűen odacsapódom majd az Eshez, és bármit tesz is ellene, én teljesen levakarhatatlanul hazakísérem, mert apukám mondta, hogy az ő idejében a fiúk még hazakísérték a lányokat, amitől a lányok elaléltak. Na, az Es dél felé, óra közben jelentkezett – éppen a Vé tartott magyarórát –, hogy rosszul van.
És mi történt? A Vé az Es homlokához érintette a bal kézfejét, hogy van-e neki láza, mármint az Esnek. Csak megjegyzem, hogy ekkor megint eltöltött az az érzés, hogy a Vé nem szeret engem, különben nem venné magának a bátorságot, hogy helyettem nézze meg, lázas-e az Es, mert azt csak és kizárólag én nézhetem meg! És amikor bebizonyosodott, hogy az Es az iskolapadban ülve, tanítási időben a legteljesebb váratlansággal, ám előre megfontolt szándékkal belázasodott, a Vé személyesen kísérte le a titkárságra, személyesen hívta föl az Es anyukáját – vagy apukáját, erről nincsenek megbízható információim –, hogy az Es, bár lázas, de egymagában nekiindul a hazaútnak.
Tehát. Ha az Es szeretne engem, nem hagyna faképnél, de legalább nélkülem nem menne sehova. Nem lázasodna be csak úgy nyakra-főre, illetve ha már igen, akkor mégis az én segítségemet kérné, mert azt neki éreznie kéne, hogy az én lovagiasságomra bizton számíthat.
De nem így történt.
Nem szeret.
Szeret engem egyáltalán valaki?
Nem hinném, hogy a haverjaim szeretnének, pedig vélhetőleg velem a legjobb nem csinálni semmit, de annak semmi, de semmi köze az igazi szeretéshez! Mert mi a szeretés? Az olyasmi, ami a múltkor történt velem, amikor minden különösebb előzmény nélkül egyszer csak rám tört, hogy szeretném magamhoz ölelni az egész világot, de az ott és akkor kivitelezhetetlennek tűnt, lévén éppen a metróban, lefelé a mozgólépcsőn. De a kényszer rettenetesen erősnek bizonyult, így aztán száznyolcvan fokot fordultam a saját tengelyem körül, és nyakába ugrottam az első emberi lénynek, aki gyanútlanul ácsorgott mögöttem.
Legnagyobb szerencsémre nem egy kétméteres, kigyúrt biztonsági őrhöz volt szerencsém, hanem egy kifejezetten töpörödött nénihez, aki persze nyugodtan frászt kaphatott volna tőlem, ám helyette azt mondta:
– Nono, fiacskám, nono… Csak nincs valami baj?
Mondtam neki, nincs, csak hirtelen meg kellett ölelnem valakit, és véletlenül ő állt hozzám a legközelebb, és hogy nagyon bocs. És akkor a töpörödött néni valami olyasmit mondott még, hogy nem is emlékszik, mikor ölelte meg őt utoljára valaki, ám akkor a mozgólépcső aljára értünk, néhány lépést még tettünk egymás mellett, amikor elment mellettünk egy tényleg kétméteresnek tűnő, kigyúrt fickó, és odaszólt nekünk, hogy:
– Hé, muter, én jobban vigyáznék a zsebtolvajokkal… –, csakhogy nekem éppen szelet vetett a metróm, és csak annyit volt időm odakiabálni, hogy:
– Csókolom! – és már rohantam is, és ez az egész ölelős sztori ott lengte be félbemaradva az átmenetileg kiürült állomást.
Én nem tudom, miért nem elégszem meg annyival, amennyit ad nekem a sors. Hogy van néha-néha egy-egy töpörödött néni a metrón, meg ott az én elhomályosuló tekintetű anyukám, meg ott a Bé, akiről a többiek biztosan tudják… És hogy miért akarom magamnak összeharácsolni még ezt a Vét is, amikor tulajdonképpen mindenkit odaadnék, átmenetileg még az anyukámat is azért, ha az Es csak egyszer, csak egy icurka-picurkát.