(29. lecke) Hogyan tanuljunk demokráciát?
Az egyik stábnak tizenegyet kellett háromfelé osztani, a másiknak tizet. A probléma nagy fejtörést okozott, valamelyikünk meg is jegyezte:– Csak aztán nehogy repedjenek a koponyacsontok!
Nem szoktunk verekedni: mi más területeken vagyunk a tettek emberei. Anyukám gyakran szól is, hogy:
– Jaj, gyerekem, ne csináld már…!
Pedig anyukám nincs teljesen tisztában avval, valójában mit csinálok. Hogy ugyanis mi a médiatagozaton mindenfélével foglalatoskodunk: újságszerkesztéssel és honlaptervezéssel, rögzítünk rádióműsort, forgatunk filmet, mindennek következtében nem közönséges gimnazistaként élünk, akiknek tanulmányi eredményét a tanárok osztályzatokban fejezik ki, hanem egy részvénytársaság részvényeseiként, akiket az elvégzett munkáért részvényekkel fizet a vezérigazgatóság. Cégünket ily módon ilyen-olyan hányadokban mi magunk tulajdonoljuk.
Üzletemberek vagyunk. Szolidak, jólelkűek, mégse nem mindegy, hogyan osztozunk egymás között.
Merthogy egy részvény az egy részvény, nem lehet kettőbe, háromba vágni! Addig tehát egyszerű a dolog, amíg egy szám hárommal osztható: annyi részvényből mindenkinek lehet egyenlően adni, mivel minden stáb háromtagú… De ha valami csak maradékkal osztható? Akkor valaki biztosan jobban jár, valaki meg biztosan rosszabbul. Aminek az a végeredménye, hogy valaki vérig sértődik.
Amikor a jól végzett munka örömével, hármasával összeülünk, előbb-utóbb mindig megállapodunk, mert egy kettő ellen többnyire meg tudja védeni a saját érdekét, tudniillik a kisebbség néha erősebb a többségnél, ami persze más, mint amikor Dávid győzi le Góliátot.
De mit csinálunk olyankor, amikor valaki hiányzik? Olyankor? Ahogyan a Vé mondogatni szokta: tanuljuk a demokráciát!
Vegyük például azt az egyszerű esetet, amelyre néhány sorral följebb már céloztam. Történt például, hogy egy stáb mindhárom tagja ott ücsörögött a stúdióban, amikor értesült róla, hogy se több, se kevesebb, ők bizony tizenegy részvényt kapnak.
– Akkor hát: a szokásos. Beszéljétek meg, ki mennyit kap belőle, velem csak a végeredményt közöljétek – dőlt hátra a székében elégedetten a Vé.
És mi kezdtük megbeszélni, de a Gyédé inkább hallgatott, a lányKábé inkább beszélt, a Kúesz meg leginkább csak pofákat vágott, mígnem megszülettek a számok.
– Így jó? – kérdezte a lányKábé.
– Nekem mindegy – vont vállat a Kúesz.
– Ha nektek megfelel… – közölte a Gyédé, mert őt csak az érdekelte, hogy legalább néhány lecsippentett másodpercre rohanhasson marhulni a haverjaival, akik nem mellékesen az én haverjaim is, és akikkel én is szívesen marhultam volna már, ha éppen nem egy stábban értekeztem volna arról, hogyan osszuk el a részvényeket.
Szóval megállapodtak, és várták a részvénytársasági közgyűlést, hogy bejelenthessék a számokat, amit aztán, amikor eljött az ő idejük, meg is tettek. A Vé elkönyvelte, mi hallgattunk, de valahogy többünknek az az érzése támadt, hogy nincsen úgy jól, ahogy lett, mert tudtuk, hogy abban a stábban ki dolgozta a legtöbbet, de furcsa mód mégsem ő kapta a legtöbb részvényt.
Viszont az illető nem szólt semmit.
– Hát jó – gondoltuk magunkban mindannyian.
Ám akkor a következő stáb ügyvezetője jelentette be, ők hogyan osztoztak az oszthatatlanon, mire mindenkinek szemet szúrt, hogy egyikük, ráadásul éppen az, aki éppen nem volt ott, érdemtelenül keveset kapott attól a kettőtől, aki meg igen. És aki hiányzott, nem azért maradt távol ettől a fontos pillanattól, mert valami sokkal halaszthatatlanabb dolga akadt – no, attól azért nem kell tartani, hogy netán tanult volna vagy valami hasonló –: egyszerűen betegség döntötte le szegényt a lábáról.
– Ami, ugye, bárkivel megtörténhet – jegyezte meg lakonikusan a Bé.
– Hát jó – gondoltuk ekkor magunkban mindannyian megint.
De a szünetben kezdtük beszélni mi, többi részvényes, hogy itt igazságtalanságok történnek! Valaki fölvetette, hogy talán újra kellene tárgyalni a dolgokat az Emcsének, az Ídének meg az Eszbének, ha majd mindhárman kicsattannak az egészségtől.
Beszéltük, beszéltük, de amit mi egymás között beszélünk, az részint nem tartozik senkire, részint meg különben is csak nagyon nehezen mondható el.
Akad talán közöttünk, aki odahaza, persze a legnagyobb titokban, hogy senki illetéktelen még csak ne is sejtse, szokott beszélgetni ilyesmi dolgokról az anyukájával vagy az apukájával. Én ismerek ilyet, egészen közelről, annak az illetőnek minden titkát tudom, annyira. Na, az az illető is előhozakodott a történtekkel még aznap este vacsora közben. Tanulás helyett.
– És ha törvényességi óvást nyújtanátok be a vezérigazgatóságnak? – kérdezte az illető apukája.
– Mire tanítod a gyerekedet? Hogy följelentgessen? – kérdezte az illető anyukája az illető apukáját, és akkor az illető, akit, mint említettem, igen közelről ismerek, már állt is föl az asztaltól, mert tudta, hogy mostantól az anyukája meg az apukája szokásos szóváltása következik, és az nem avval szokott végződni, hogy ő, az illető, bármiféle használható tanácsot kap.
Történt tehát, hogy teljes tanácstalanságunkban előbb egyikünk a Bének, aztán másikunk a Vének rejtjelekkel értésére adta, hogy mifelénk nem mennek teljesen rendben a dolgok.
– Bizonyos dolgok – egészítette ki sokat sejtetően az információt egyikünk.
– Nem rendben – pontosított másikunk.
– Itt esetleg vér fog folyni – vizionált egyikünk.
– Emberhalál réme fenyeget – közölte vészjósló hangsúllyal másikunk.
A Bé meg a Vé erre föl összehívta a vezérigazgatósági értekezletet, ami könnyen ment, lévén ők ketten a vezérigazgatóság.
Aztán előjöttek, és a szóvivőjük útján közleményt olvastak föl.
– A részvénytársaság vezérigazgatósága tudatja minden érintettel – nézett körbe sokat sejtetően a Vé –, hogy elvárja, a részvényesek rendezzenek minden viszályt maguk között. Amennyiben erre szűk körben nem nyílna módjuk, a konfliktusok megoldásához tevőlegesen járuljon hozzá a többi részvényes.
Azóta fövünk a saját levünkben, hogy eszik-e vagy isszák a demokráciát.
Néha jobban szeretjük a diktatúrát.