(11. lecke) Hogyan tanuljunk memoritert?

     Mindennek megvan a maga trükkje.
     Először meg kell szerezni magát a megtanulandó szöveget. Az ember odamegy az Eshez, és imígyen szól:
     – Bocs, hülye liba, neked tutira megvan, amit a Vé föladott, mi? És amilyen stréber vagy, te meg is tanulod neki! Nem is vagy igazi jampi – és e szavakkal elegánsan elhagyja a helyszínt az ember.
     Fura ez az Es, hogy nem hallja meg a nyílt színi vallomásokat! Más, speciális módszerhez kell tehát folyamodni: szerencse, hogy ott a suliban a Bé, aki azon túl, hogy a mi félosztályfőnökünk, ráadásul még a könyvtáros is.
     – Ide tetszene tudni adni… – és az ember próbálja előtúrni emlékezetéből a szerző nevét és a mű címét, mire a Bé kiguvasztja a szemét, hogy:
     – Egészen véletlenül nincsen az benne a tankönyvben? Mert a Vé tanár úr csak felsőbb évfolyamosoknak szokott olyan memoritert föladni, amit valahonnét máshonnét kell ám előbányászni!
     Ez a Bé valamit sejthet, hogy én és az Es… Mindenesetre újabb apropó, hogy odalődöröghessek az Eshez.
     – Na, az aztán biztos, hogy neked van irodalomkönyved! Meg jellemző, hogy te be is hozod órára. Nem csoda, hogy a teljes osztály mély megvetése sújt! – És még tesz is az ember egy csücsörítő mozdulatot a szájával, ami olyannak tűnhet, mint amikor nyál fröccsen ki belőle, de olyannak is, mintha cuppanna. Valójában, ha elmerengek a múlton, én sose adtam még puszit az Esnek, csak elméletben, nehogy gyakorlatban tudomására jusson.
     De hogy mit kell megtanulni, arról továbbra sincs a leghaloványabb dunsztom se.
     Otthon is, amikor anyukám visszakérdezett, amikor kérdeztem, hogy gépezhetek-e, hogy nincs-e valami tanulnivalóm, a legnagyobb őszinteséggel közöltem a teljes igazságot:
     – Van, de én azt már tudom.
     – És mi az, kisfiam? – kérdezte anyukám.
     – Hát… valakitől meg kellett tanulni valamit.
     – Ennél valamivel pontosabban? – kapcsolódott a beszélgetésbe apukám. Ez volt az a pillanat, amikor gyanút fogtam, hogy ebből ma már nem lesz gépezés.
     Szó szót követett, fölösleges idéznem a szüleimet, akik adódó alkalmakkor rendkívül látványosan képesek egységfrontot alkotni ellenem, mi több, a nagy hangoskodásra tekintettel csatlakozott hozzájuk a nővérem is. A lényeg, hogy, ha nem is teljesen önszántamból, de telefonálgatni kezdtem ennek-annak. Először az Ellet hívtam, beszéltünk is néhány percet, miközben az egész család engem figyelt, és úgy persze nem lehet, aztán, miután kinyomtam a telót, faggatni is kezdtek, de rögtön.
     – Na? – nézett rám fölvont szemöldökkel anyukám.
     – Na? – vonta össze szemöldökét apukám.
     – Na? – csak a nővérem nem csinált semmit a szemöldökével, mert a múltkor sikerült annyira kiszednie, hogy most nem is látszik neki.
     Elmagyaráztam, hogy az Elltől hiába kérdeztem volna bármit, ő kifejezetten rossz tanuló, aki úgyse szokott ilyesmit tudni.
     Az egész családom elhűlt.
     Hogy valamelyest fölmelegedjenek, telefonálgattam tovább, hívtam a Bébétől kezdve a Kábén keresztül a Tékáig mindenkit, de teljesen eredménytelenül. Nem volt mit tenni, föl kellett hívnom az Est. Anyukája vette föl.
     – Csókolom – csúszott ki a számon véletlenül, ami persze nem az Es anyukájára vonatkozott, aki viszont félreértette.
     – Szervusz – mondta, és mosolygott a hangja, legalábbis én úgy hallottam. Hiába, ha valakinek akkora mázlija van, hogy egyenesen az Es anyukája lehet, és akkor ad neki puszit, amikor csak akar!
     Azt hiszem, valahogy kinyögtem a nevemet, meg azt is, hogy az Essel szeretnék beszélni, és ahogy körülnéztem, azt láttam, hogy anyukám a könyökével bökdösi apukámat, és hogy a nővérem a fejét lehajtva kuncog.
     Az Es persze tudta, hogy mit kell megtanulni, és az persze hogy benne volt az irodalomkönyvben. És még az irodalomkönyvem is előkerült valamelyik fiók mélyéről. És tényleg benne volt! Tizennégy sor mindössze, kaptam rá fél órát, hogy bevéssem az agyamba, ami a szüleim szerint, minden látszat ellenére, van nekem, csak nem szoktam használni.
     Tíz perc után odamentem hozzájuk, hogy fölmondjam, de apukám már a puszta megjelenésem láttán azt mondta:
     – Ezen a memoriteren dolgozz még kicsit, fiam.
     Aztán mindenféléket magyarázott, hogy verset hangosan érdemes tanulni, hogy a strófásakból érdemes bevésni egy passzust, azt ötször fölmondani, aztán hozzáragasztani a következőt, majd ötször fölmondani hangosan az egészet, és így tovább, amíg a végére nem érünk.
     Aztán kezdte fejtegetni, hogy szabad verset viszont gondolati egységenként a legcélravezetőbb megjegyezni, de ezt a témát rövidre zárta, hogy ez most szonett, vagyis nem szabad vers. Hirtelen fölötlött bennem, hogy megkérdezem tőle, mi az, hogy szonett, de aztán eltekintettem a kérdéstől, mert már többször megfigyeltem, hogy az emberek, köztük is különösen az én apukám, a kérdésekre válaszolni szoktak, ráadásul többnyire a legjelentéktelenebb részletekre kiterjedően.
     Mindenesetre evvel is elment a fél órából tíz perc, így aztán maradt még tíz percem, hogy dolgozzam ezen a memoriteren, amiből ötöt avval töltöttem, hogy behunytam a szemem, és akkor újból hallottam az Es hangját. Kinyitottam a szemem, akkor nem hallottam, becsuktam, akkor hallottam.
     Amikor fölmondtam a verset apukámnak, közben csukva tartottam a szememet, ami ugyan kicsit zavart, mert amíg beszéltem, az Es is beszélt hozzám. Most tűnt föl, hogy ez szerelmes vers, és az egész olyan volt, mintha az Esnek mondanám, és nem apukámnak. Amikor viszont végleg kinyitottam a szememet, mégis apukám ült velem szemben, észrevehetően borostás arccal, mert reggel borotválkozott utoljára.
     Átfutott a fejemen, hogy amikor az Es lesz a feleségem, én reggel is fogok borotválkozni meg este is, hogy véletlenül se szúrjam meg az arcát, amikor megpuszilom.
     Aztán bementem a szobámba, magamra csuktam az ajtót, és írtam egy verset a magam hirtelen modorában. 
 

     Annyira nem szabad vers volt, hogy csak na.