(22. lecke) Hogyan tartózkodjunk másutt?

     Ahhoz, hogy ne ott legyünk, ahol éppen kéne, nem szükségeltetik varázserő. Az Idé egy szünetben bement például a könyvtárba, és megkérdezte a Bét, ledőlhet-e néhány percre, mert rendkívüli fáradtság tört rá. Persze, mondta a Bé, mire az Idé összetolt két fotelt, kényelmesen elhelyezkedett, és nyomban elaludt. Az óra után szólt a matektanár a Vének, hogy az Idé nem tartózkodott a tanteremben, ellenben, miként a többiek informálták, a könyvtárban szundikált.
     Adódott, hogy az Eref meg az Eszef jóval becsöngetés után ült kint az aulában a padon, és a Vé éppen arra járván, mert ő meg a lyukasóráján az épületben csatangolt, megkérdezte tőlük, hol kéne lenniük, mire a lányok vihogni kezdtek, hogy hát francián, mire a Vé szépen bekísérte őket, és még azt is végignézte, ahogy kinyitják a füzetüket.
     Aztán meg említette a testnevelő tanárnő az ofőinknek, hogy az óráján testületileg nem jelentek meg a lányok, viszont előzékenyen beüzentek a fiúkkal, hogy orvosi vizsgálatra hivatalosak, és bár ötösével szólították őket, azért közösségi szellemüktől vezéreltetve mindannyian együtt mentek, hogy jobban meg tudják védeni egymást az ártalmaktól.
     Amikor meg egyszer jött befelé az első óra tizedik percében a Vé a suliba, mert aznap csak második órával nyitott, hát látja, hogy a Bébé, a Béel meg az Enel éppen alkudozik a portán, hogy csak a boltba hadd menjenek ki, mert lebetegedett a töritanár, és a hirtelen fölszabadult idejüket hasznosan szeretnék eltölteni, az meg csak odakünn áll módjukban.
     Mi abban az élvezet, ha előírás szerint működnek a dolgok?
     Anyukánk konkrét esetben megkéri apukánkat, hogy legyen szíves egészen az iskola kapujáig kocsival elfuvarozni minket, hogy a cipőcskénk nehogy vizes, a lábacskánk meg fáradt legyen… Viszont nézzen is utánunk egészen addig, amíg át nem lépjük a küszöböt! Mi persze mindezen előzmények tudatában szemünk sarkából figyeljük apukánkat, ahogyan ő éppen bennünket figyel. Csakhogy apukánk még soha ki nem szállt az autóból, miután elköszönt tőlünk, ugyanis mindig a félig leeresztett ablak mögül lesi lépteinket, így neki sejtelme sincs arról, hogy az iskola kapuja dupla: először a külső kapun kell átjutni, aki ezt abszolválja – közben az autó elgördül –, az bejut egy kis előtérszerűségbe, három-négy négyzetméter lehet az egész, csupán a paplan méretű lábtörlő fér el benne. Na, ezen átzsilipelve kéne benyitni (már akinek, ugye) a belső ajtón, mögötte a porta meg a kapuügyeletesek asztala, ott kezdődik a rabság. Ha az ember a szokottnál kicsit hosszabban törli a cipőtalpát, a családi szállítóeszköz már teljes bizonyossággal nem áll a kapu előtt, és ekkor száznyolcvan fokos fordulatot tesz az ember, és ugyanavval a lendülettel ki is fordul a kapun.
     Hitegesse magát avval a család, hogy a gyerek bement az iskolába!
     – Drágám, leadtam a srácot! – jelenti apukánk mobiltelefonon anyukánknak.
     – Bement, édesem? Saját szemeddel láttad? – kérdezi minden eshetőségre fölkészülve anyukánk.
     – Be, be, saját, saját, nyugodt lehetsz, szívem – dudorássza elégedetten apukánk, és ideig-óráig tényleg legördül a kő egyes szívekről.
     Eközben mi daliás léptekkel távolodunk elfelé, illetve célirányosan a megbeszélt találkozóhelyre, ahol már izgatottan várnak a többiek.
     – Na? – kérdezik.
     – Siker! – válaszoljuk.
     És indulhat a lógás.
     Az egy dolog, hogy rögtön az első órán beírnak minket hiányzónak. Hát, hiányzunk kicsit, ejnye már, és akkor mi van! Különben is: kinek hiányzunk? Mert, ugye, ez itt a legfőbb kérdés, nem az, hogy lenni vagy nem lenni.
     Némely stréber osztálytársunk ekkortájt már a padjában kuksol, felel – vagy éppen retteg a feleléstől –, dolgozatot ír, netán szorgalmasan jegyzetel, mert a tanár valami közelebbről meg nem határozható rögeszmétől vezéreltetve már ilyen korai órán előad, magyaráz, diktál és a többi és a többi és a többi.
     Mi viszont ekkor már a parton vagyunk.
     – Mi történhet odabent? – veti föl a kérdést valamelyikünk.
     Ezen mindannyian elmorfondírozunk.
     – Odabent?
     – Ja, odabent.
     Nekem az Es jut az eszembe, ő például bizonyára odabent ül a székén, aminek a hátuljára a múltkor egy szívecskét rajzoltam nyíllal átlőve. Na, nem mintha azért ücsörögne bent, hogy ugyanis stréber volna: az Es egyszerűen csak rendes. Jó házból való úri kisasszony. Erről meg az jut az eszembe, hogy én meg… link tróger vagyok, akinek csak a lógáson meg a semmittevésen jár az esze, és hogy mennyivel jobb lehetne nekem is odabent.
     Tudniillik kezdek idekinn fázni.
     Amikor magamra kaptam a ruháimat, nem vetettem számot ekkora hideggel, tudván, hogy úgyis apukám hoz be kocsival, avval meg végképp nem, hogy az a szellő, amit a suli előtt meg se lehetett érezni, a parton viharossá erősödik. Valóságos orkánná.
     Hülyeség csak azért, hogy a többiek menőbbnek lássanak, nem fölvenni a sapkát.
     Fölveszem.
     Az Es egy pillanatra kimegy a fejemből, mert most meg az jut az eszembe, hogy anyukám kilencre hivatalos a suliba, mert néhány más anyuka társaságában vállalta, hogy cipővédőket varr a stúdióba. F… média! Emiatt van az egész.
     A szél egyre inkább bevadul.
     – Na, srácok, mit csináljunk? – kérdezi megint egyikünk, mert ez a lógás, hogy is mondjam, hogy méltó legyen a hely szelleméhez… eléggé parttalan.
     – Most merre? – nézünk szerteszét.
     – Talán arra? – bökök a fejemmel fölfelé nagy ívben, amerre akár a suli is lehetne.
     Aztán elindulunk. Éppen akkor érünk oda, amikor nagy elánnal csöngetnek kifelé.
     – Csókolom! Bedöglött a busz – szólunk oda a portán. Megyünk föl a lépcsőn, az aulában nagy a nyüzsgés, a büfé előtt kígyózik a sor; az osztályban a pad mellé dobom a hátizsákom, a szekrényembe begyűröm a kabátom. Lerogynék, de inkább odaállok a radiátor elé: langyos, de nekem pillanatnyilag a langy is forró.
     Odalép hozzám az Es, nagyon együtt érző.
     – Megvan a matekleckéd? – kérdezi, és a kezében kockás füzetet szorongat.
     – Nincs – mondom, amennyire félvállról csak bírom.
     – Tessék – mondja. – Hogy baj ne legyen – és kezembe nyomja, amit eddig ő melengetett. Kicsit gyűrött, a borító kicsit nedves. Vagy könnyek a földkerekség legszebb szeméből, vagy izzadság az ő gyönyörű tenyeréből.
     Szeret! Vesztettem közös életünkből egy órát.